Kutyák ugatnak valahol, a sötéttől próbál elszakadni a világosság, vagy talán csak a mindent beborító hó világít. Egy ember ereszkedik le a hegyen, látszik, amint nyomot hagy a hóban, fordított N betű formáját veszik fel lábnyomai. Dezertőr, katona, csempész? Lehet, maga a halál érkezik a határon túlról valakiért a telep lakói közül.Egy kiugrott lelkész, egy egykori fogadós, a telepvezető, annak húga, aki gyermeket vár a fogadóstól és a körülöttük élő különös figurák gyűlnek össze körülötte egy olyan világban, amely egyszerre tűnik ismerősen erdélyinek és teljesen kitaláltnak. A szereplők beszélnek, énekelnek, fenyegetik, ugratják, figyelik egymást. A történetben van szerelem, halál, születés, bosszú, részegség és babona, de mégsem ezek adják az erejét. Inkább az a nehezen körülírható bizonytalanság, amely Bodor Ádám regényeiből ismerős: senki sem tudja pontosan, hol van, mi fog történni, és hogy egyáltalán milyen szabályok szerint működik ez a világ.A Kolozsvári Magyar Opera Bánffy Miklós Operastúdiójában bemutatott Nikita ebbe a világba vezeti be a nézőt. Első pillantásra akár egy elveszett Bodor-fejezetnek is tűnhetne, valójában azonban több ennél: a 90 éves író első librettója, amelyből ifj. Márkos Albert zeneszerző kamaraoperát komponált, Porogi Dorka pedig olyan előadást rendezett belőle, amely nem egyszerűen színpadra állítja Bodor prózáját, hanem saját színházi nyelvet próbál teremteni hozzá.Márkos Albert zeneszerző és Bodor Ádám Kolozsváron a Nikita bemutója előtt – Fotó: Márkos Tamás / TranstelexMár csak azért is különös vállalkozás ez, mert Bodor Ádám soha nem tartozott azok közé az írók közé, akik lelkesen figyelik műveik újabb és újabb feldolgozásait. Regényeiből készültek filmek, színpadi adaptációk, felolvasóestek és zenés performanszok is, most azonban teljesen új műfajt próbált ki.Eredetileg esze ágában sem volt operalibrettót írniBodor Ádámot néhány hónapja, 90. születésnapja alkalmából hosszabban is kérdeztem az írásról, Erdélyről, politikáról és arról, hogyan viszonyul a saját műveihez. Akkor is az derült ki, hogy ösztönösen gyanakodik mindenféle túlmagyarázásra és pátoszra, a végletekig lecsupaszított formák híve, aki addig húzza a szöveget, amíg szerinte már egy fölösleges vessző sem marad benne. Éppen ezért voltam kíváncsi arra is, mit gondol arról, hogy most először opera készült egy szövegéből, ráadásul az első librettót is ő írta hozzá. A zene mindig közel állt hozzá, még akkor is, ha az opera műfajával soha nem alakított ki különösebben bensőséges viszonyt, válaszolt nagyon őszintén.– Nem szeretném az opera kedvelőit elszomorítani, de nem mondhatnám, hogy különösebben szoros kapcsolatban állok a műfajjal. A bel canto világát például viszonylag hamar magam mögött hagytam. Az impresszionizmus és a modern kor zenéje sokkal több izgalmat tartogat számomra – mondta.A zenéhez fűződő kapcsolata ugyanakkor életre szóló kapcsolatokat is hozott. Már fiatal korában megismerte a kolozsvári zenei élet szereplőit, így a Márkos család több generációját is, tehát nemcsak Márkos Albert szüleit, hanem még a nagyszüleit is. Egy olyan városban, ahol a művészeti élet szereplői évtizedeken át ugyanazokban a körökben mozogtak, ezek a kapcsolatok könnyen túlélnek rendszereket, korszakokat és földrajzi távolságokat is.Talán ez a régi bizalom is szerepet játszott abban, hogy amikor ifj. Márkos Albert azzal kereste meg, írjon neki operalibrettót, nem zárta le a beszélgetést egy udvarias, de határozott nemmel. Magát az ötletet továbbra sem érezte igazán a sajátjának, ezért először azt javasolta a zeneszerzőnek, hogy válasszon valamelyik meglévő művéből, és próbáljon abból kiindulni. A választás végül a Verhovina madarai egyik fejezetére esett, Bodor azonban hamar felismerte, hogy abból nem lehet egyszerűen kiemelni néhány jelenetet, és áttenni őket a színpadra.Bodor Ádám magyaráz – Fotó Márkos Tamás / Transtelex– Berci választotta ki a Nikita történetét a Verhovinából, én pedig hamar rájöttem, hogy ha ebből önálló színpadi művet akarok csinálni, akkor le kell fejtenem róla mindazt, ami a regény egészéhez tartozik. Egy kamaraoperától nem várható el, hogy egy teljes regény hátterét is magával cipelje.A művelet tulajdonképpen ugyanaz volt, amit egy jó szerkesztő végez egy túlburjánzó szöveggel: kihúzni mindent, ami nélkül a történet még mindig életképes marad. Bodor szereplőket hagyott el, mellékszálakat metszett le, kapcsolatokat egyszerűsített, miközben megpróbálta megőrizni azt a különös atmoszférát, amely a Verhovina madarai világát működteti.A regényből ismert alakok közül többen eltűntek, mások pedig új nevet kaptak. A történet középpontjába Torma, a telep elöljárója és az egykori fogadós, Repi került, akik körül lassan kirajzolódik egy olyan közösség, amely egyszerre tűnik összetartónak és végletesen magányosnak. Ott van Müller, a kiugrott lelkész, aki egyszerre kívülálló és megkerülhetetlen szereplője ennek a világnak; Torma húga, Danczura, aki immár húsz hónapja hordja magában gyermekét, mintha a biológia törvényei sem ugyanúgy működnének ezen a helyen, mint bárhol máshol; Zseni, a lelkész házvezetőnője; valamint Yustin, a telep mindenes hátramozdítója, akire bármit rá lehet bízni.A névváltoztatás nem egyszerű formai gesztus volt, hanem annak a jele, hogy Bodor nem saját regényének színpadi kivonatát akarta elkészíteni.– Meg kellett változtatnom a neveket, mert ez a történet egyszer már megvolt. Nem láttam értelmét ugyanazokkal a nevekkel még egyszer elmondani. Azáltal, hogy átneveztem őket, egy kicsit más identitást is kaptak. Így tudtam új alapokra helyezni az egész történetet.Ebben a világban azonban nem Torma, nem Müller és nem is Danczura a valódi mozgatóerő. A történet gravitációs középpontja valaki, akit eleinte csak a távolból látunk közeledni. Egy alak ereszkedik lefelé a hegyről a hóban, és mire megérkezik, már mindenki róla beszél. Nikita egyszerre idegen és ismerős, egyszerre hús-vér ember és baljós előjel. Nem tudni pontosan, kicsoda: dezertőr, katona, csempész vagy egyszerű vándor. Ahogy Bodor prózájában általában, itt sem a válaszok a fontosak, hanem az a feszültség, amelyet a bizonytalanság kelt. Nikita érkezése nem azért változtat meg mindent, mert sokat cselekszik, hanem azért, mert a telep lakói egyenként elkezdik belelátni a saját félelmeiket, reményeiket és végzetüket.Balra: Repi, egykori fogadós szerepében Liber Ágoston. Jobbra: Müllert, a kiugrott lelkészt Nemes Tibor játssza – Fotó: Márkos Tamás / TranstelexA várandós Dantzura, Repi alkalmi kedvese szerepében Bálint Zsuzsánna. Bátyja, Torma, a telep elöljárója szerepében Vatamány Atanáz – Fotó: Márkos Tamás / TranstelexTalán ezért sem lehet pontosan megmondani, hol járunk. A táj emlékeztethet Kárpátaljára, Máramarosra vagy más erdélyi hegyvidékre, de tulajdonképpen senkiföldje. A Nikita így ugyanabból az anyagból építkezik, mint Bodor legjobb regényei: olyan világból, amelynek földrajza felismerhetőnek tűnik, mégsem található meg a térképen, és amelynek valódi határai nem hegygerincek vagy országhatárok, hanem az emberi természet rejtett tartományai.Nem a regényt akarták eljátszaniBodor Ádám nem tartozik azok közé az írók közé, akik automatikusan örülnek, ha valamelyik művük új életre kel a színpadon vagy a vásznon. Amikor arról kérdeztem, hogyan viszonyul azokhoz a filmes és színházi feldolgozásokhoz, amelyek az évtizedek során születtek a műveiből, meglehetősen szigorú mérleget vont.– Nem szeretném megsérteni azokat a rendezőket, akik eddig megtiszteltek az érdeklődésükkel, de azt kell mondanom, hogy egy kivételével ezek nem voltak sikeres próbálkozások. Alapvető dolgokat értettek félre. A próza által létrehozott képek nem biztos, hogy valóságosan átültethetők a színház vagy a film nyelvére. Nagyon ritka az, amikor egy rendező valóban megtalálja azt a pályát, amelyen a két műfaj találkozni tud – mondta.Nem az zavarta, hogy valaki hozzányúl a szövegeihez, hanem az, amikor a próza világát próbálják illusztrálni. A Bodor-regények különös atmoszférája ugyanis nem a tájakból, a szereplők ruháiból vagy a cselekményből következik, hanem abból a nyelvből, amely létrehozza őket. Ezt pedig nem lehet egyszerűen átemelni egyik műfajból a másikba.A Nikita esetében éppen az történt, amit a korábbi adaptációk többségénél hiányolt. Nem a Verhovina madarai került színpadra, hanem egy új mű született ugyanabból az alapanyagból.Márkos Albert sem a regény világának zenei illusztrációját kereste.– Hozzá lehetett volna úgy állni, hogy megpróbálom zenével megteremteni azt az atmoszférát, amit Ádám leírt a könyvben. Én nem ezt az utat választottam. A szöveg expresszivitását próbáltam megfogalmazni zenében – mondta.Márkos Albert zeneszerző a próbákon – Fotó: Márkos Tamás / TranstelexFotó: Márkos Tamás / TranstelexA különbség elsőre talán elméletinek tűnik, valójában azonban alapvetően meghatározza az egész előadást. Márkost nem az érdekelte, hogyan hangozhat egy hóval borított hegyvidék vagy egy eldugott település, hanem az, hogyan lehet zenére fordítani a mondatokban megbújó fenyegetést, a szereplők közötti alá-fölérendeltséget, a gúnyt, a félelmet vagy éppen a magányt.A zenében ezért folyamatosan változnak a hangnemek, a ritmusok és a zenei utalások. A karmester, Szőcs Kristóf a bemutató előtt posztmodern kollázsként beszélt a műről, amelyben a zenetörténet különböző korszakainak töredékei villannak fel. Márkos szerint ezek nem tudatos idézetek, inkább olyan emlékek, amelyek a szövegből hívták elő magukat.– Ugyanúgy, ahogy Kolozsváron sétálva egymás mellett látjuk a reneszánszt, a barokkot, a szecessziót és a modern építészetet, én is így jártam Bodor szövegében. Nem idézeteket kerestem, hanem egyszer csak előbukkantak ezek a zenei világok.A harmadik alkotótárs, Porogi Dorka pedig egy olyan anyaggal találta szemben magát, amelynek nem volt semmilyen színpadi hagyománya. Nem létezett korábbi előadás, amelyhez viszonyulhatott volna, és nem létezett kialakult játékmód sem.A rendező a próbafolyamat során többször is arról beszélt, hogy számára a legizgalmasabb feladat éppen ez volt: nyelvet találni valamihez, aminek még nincs nyelve. Ahogy fogalmazott, senki sem játszotta még korábban Márkos Albert operáját, és Bodor Ádám sem írt korábban színpadi művet, ezért nem volt mire támaszkodni. A szereplőkkel együtt kellett kitalálniuk, hogyan léteznek ezek az emberek a színpadon, hogyan beszélnek, hogyan énekelnek, hogyan mozognak egy olyan világban, amely egyszerre valóságos és álomszerű.Talán éppen ez a három különböző alkotói döntés találkozik a Nikitában: Bodor nem engedte, hogy a regényét illusztrálják, Márkos nem háttérzenét írt a történethez, Porogi pedig nem kész recepteket keresett, hanem új színpadi nyelvet. Ettől válik az előadás inkább önálló művé, mint adaptációvá.Porogi Dorka rendező – Fotó: Márkos Tamás / TranstelexEgy telep a hó alattAki monumentális operadíszletekre számít, már az első percekben csalódni fog. A Bánffy Miklós Operastúdió apró terében nincs sem hegyvidéki táj, sem fogadó, sem telepközpont, sem a Bodor-regényekből ismerős, félreeső határvidék. Porogi Dorka rendezése és Adrian Ganea látványterve szinte mindentől megfosztja a nézőt, ami kapaszkodót jelenthetne.A teret fehér leplek uralják. Fehérek a fala, a mennyezetről lelógó textíliák, a játéktérben felhalmozott ide-oda kanyargó lepedők, sőt még a zenészek ruhái is. A leplek egyszer hómezőként működnek, máskor függönnyé, házfallá, hegygerinccé vagy éppen a szereplők közötti határrá válnak. Folyamatos mozgásban vannak: felemelkednek, lesüllyednek, kifeszülnek vagy összegyűrődnek, mintha maga a táj sem lenne állandó.Porogi Dorka a bemutató előtt arról beszélt, hogy nem létezett kész színházi nyelv ehhez az anyaghoz. Nem volt korábbi előadás, amelyhez viszonyulhatott volna, és nem volt kialakult hagyomány sem, amely megmondta volna, hogyan kellene megszólalnia Bodor első librettójának. A próbafolyamat egyik legfontosabb kérdése éppen az volt, hogyan lehet láthatóvá tenni egy olyan világot, amelyet Bodor szövegei eredetileg elsősorban nyelvileg teremtenek meg.Próba közben a rendező és a zeneszerző – Fotó: Márkos Tamás / TranstelexA rendezés erre nem díszletekkel válaszol, hanem hiánnyal.A színpad közepén néhány szék, egy asztal, néhány mozdítható elem jelöli ki a játékteret. A zenekar nem rejtőzik árokban, hanem ugyanabban a térben ül, mint a szereplők. A muzsikusok fehér ruhái szinte beleolvadnak a környezetbe, mintha ők is a telep lakói lennének, vagy talán a történet résztvevői, akik hangszereken szólalnak meg.A kamaraopera erejét részben éppen ez a közelség adja. A néző néhány méterre ül az énekesektől, látja az arcukat, a tekintetváltásokat, a gesztusokat. Ebben a térben nem lehet elbújni a zene vagy a látvány mögé.A történet ráadásul szinte klasszikus drámai egységben zajlik: egyetlen helyszínen, egyetlen nap alatt. Miközben valahol a hegyek között egy idegen közeledik a telep felé, Torma és Repi eldöntik, hogy végezni fognak vele. A darab cselekménye erre az egyetlen konfliktusra épül, minden más – a születés, a szerelem, a féltékenység, a részegség vagy a vallási téboly – ebből a feszültségből ágazik ki.Az idegen sokáig csak beszédtéma. A szereplők újra és újra kimondják a nevét, találgatják, kicsoda lehet, mit akarhat, veszélyt jelent-e rájuk. Mire Nikita végül valóban megjelenik, már jóval nagyobb helyet foglal el a történetben, mint amennyit pusztán a jelenléte indokolna. Danczura is újra meg újra hallja ugyanazt a nevet, és mikor megszületik a gyermeke, szinte természetes, hogy Nikitának akarja nevezni. Az idegen, akitől mindenki félt, akit el akartak pusztítani, már csak ezáltal is túlélné az ellene szőtt ármányt.Maga Nikita csak későn lép elő a fehérségből. Mire hátratolja a csuklyáját, és először látjuk tisztán az arcát, már régen nem az a kérdés, hogy kicsoda ő, hanem az, hogy mit okozott azok életében, akik egész nap rá vártak.Nikita megjelenik és hátratolja a csuklyáját – Fotó: Márkos Tamás / TranstelexZenében, zenével is működik a bodori csodaA Nikita végül azért tud működni, mert az előadás nemcsak koncepcióként erős, hanem kivitelezésben is pontosan tartja azt a szintet, amit ez az anyag megkövetel. A szünet nélküli, nagyjából másfél órás játékidő alatt szinte minden a színpadon lévő testeken, hangokon, tekinteteken és ritmusváltásokon múlik. Nincs idő kiengedni, nincs lehetőség elbújni egy nagyoperai apparátus mögé, és nincs olyan látványelem sem, amely önmagában elvinné az előadást. Torma és Repi gyakorlatilag végig jelen vannak, miközben hatalmas mennyiségű szöveget kell mondaniuk, énekelniük, és közben folyamatosan együtt kell lélegezniük a zenekarral, amelynek minden rezdülése visszahat a jelenlétükre.Vatamány Atanáz Tormája különösen erős tengelye az előadásnak. Nem véletlen, hogy Márkos Albert is úgy beszélt róla, mint akire eleve gondolva írta a szerepet: Torma egyszerre hatalmi figura, játszmamester és a saját rögeszméinek foglya, akinek minden megszólalásában ott kell lennie annak a nyers energiának, amely képes maga köré rendezni a telep többi alakját. Vatamány ezt nem túljátssza, hanem pontosan adagolja: hol fenyegetően, hol cinikusan, hol már-már komikusan mozgatja a történetet, miközben végig érezni, hogy Torma számára Nikita érkezése nem egyszerű veszély, hanem alkalom arra, hogy uralma alá hajtsa azt is, ami még nem tartozik hozzá.Müller papot Torma (Vatamány Atanáz) hallgatja, a háttérben Yustin – Fotó: Márkos Tamás / TranstelexLiber Ágoston Repije más irányból tartja ugyanennek a feszültségnek a súlyát. Repi nem uralkodik a helyzeten, inkább sodródik benne, mégis az ő félelmei, kiszolgáltatottsága és görcsös menekülési kísérletei adják az előadás egyik legfontosabb emberi rétegét. Kettejük párosa azért működik jól, mert nem egyszerűen ellentétekre épül, hanem állandó ritmusváltásokra: hol egymást hergelik, hol egymásra vannak utalva, mindketten ugyanannak a csapdának két különböző oldalán állnának.A többieknek ebben a sűrű térben kevesebb időből kell nagyon pontos karaktert építeniük, és ez is sikerül. Bálint Zsuzsanna Danczurája nem pusztán groteszk figura a húsz hónapja tartó várandósságával, hanem az előadás egyik legérzékenyebb ellenpontja: egy olyan nő, akinek a teste külön időszámítást hordoz ebben az amúgy is kibillent világban. Nemes Tibor Müllere a történet egyik kulcsfigurája. A kiugrott lelkészről alig tudunk valamit, még a felekezete sem derül ki, ám amikor Nikita megérkezik, kiderül, hogy ő az egyetlen, aki érti a nyelvét. Így akaratlanul is közvetítővé válik az idegen és a telep lakói között, miközben maga is ugyanolyan titokzatos marad, mint azok, akiket összeköt. Kovács Eszter Zsenije, Mányoki-Kormos Melinda Erzsébet Yustinja és Zsigmond László Nikitája pedig úgy illeszkedik ebbe a fehér, szélfútta, bizonytalan térbe, hogy egyikük sem próbálja túlmagyarázni a figuráját.A Nikita alkotói együtt előadás után fogadják a tapsot majd beállnak csoportképre együtt – Fotó: Márkos Tamás / TranstelexAz előadás nagy teljesítménye éppen az, hogy a játszók nem külön-külön alakításokat tesznek egymás mellé, hanem közös ritmust teremtenek. A bodori világ peremvidéken imbolygó figurái nem attól lesznek hitelesek, hogy realista módon felismerhető emberekké válnak, hanem attól, hogy ebben a kilencven percben mindannyian ugyanannak a zenei-színházi lélegzetvételnek a részei. Porogi Dorka rendezése ezt az összedolgozást tartja kézben, Márkos Albert zenéje pedig nem engedi szétesni a jeleneteket: a feszültség lassan, szinte észrevétlenül épül, miközben a nézőt is bevonja abba a hóval borított, határvidéki bizonytalanságba, ahol minden mondat mögött ott lehet egy fenyegetés, egy félreértés vagy egy végzetes döntés.És ez a Nikita teljesítménye. Nem egyszerűen az történt, hogy Bodor Ádám kilencvenévesen először librettót írt, hanem az, hogy úgy sikerült új művet létrehoznia a szövegvilágából úgy, hogy közben semmi sem veszett el abból a különös univerzumból, amely miatt generációk óta olvassák. Ehhez kellett Márkos Albert zenéje, amely nem aláfestette, hanem továbbgondolta a mondatokat; kellett Porogi Dorka rendezése, amely nem illusztrálni akarta Bodor világát, hanem színpadi nyelvet talált hozzá; és kellett az egész alkotócsapat fegyelmezett, koncentrált munkája, amelynek köszönhetően a Nikita nem irodalmi kuriózumként, hanem teljes értékű, önálló színházi-zenei műként szólalt meg.