Az egyik legbátrabb ember, akit valaha ismertem, nem legendás felfedező, aktivista vagy katona vagy tűzoltó volt, hanem az édesanyám. Indiában az 1960-as és 1970-es években, amikor felcseperedtem, a társadalomban rendíthetetlen hagyománytisztelet uralkodott. A férfiak a család kenyérkeresői és egyben fejei voltak, míg a nőktől azt várták el, hogy a háztartási munkákban találják meg életük értelmét. Akkoriban kevés nő vette magának a bátorságot, hogy a saját lábára álljon, önálló karriert építsen, és összespórolt pénzét vállalkozásba fektesse. Ám az én anyám pontosan ezt tette.A szerzőrőlRanjay Gulati a Harvard Egyetem Üzletvezetési Karának professzora. Úttörő munkásságával a szervezeti és egyéni potenciál kibontakoztatására összpontosít – előmozdítja a kockázatvállaló viselkedést, céltudatos vezetőket képez, ösztönzi a növekedést, és közreműködik a gazdasági társaságok átformálásában. 2024-ben elnyerte a tudományos eredmények gyakorlati alkalmazásáért járó C. K. Pralahad-díjat. Neves lapok értékelése szerint azon kevés üzleti tudományokkal foglalkozó kutatók egyike, akinek munkássága a legnagyobb hatást tette a vezetői gyakorlatra.A merészség tanulható viselkedésformaAhogy azt A merészség mikéntje című könyvemben kifejtem, a bátor ember korántsem azért mer rendíthetetlenül cselekedni, mert nem ismeri a félelmet, hanem mert képes célravezetően értelmezni az egyes élethelyzeteket, és szilárd, rátermett emberként tekint magára, aki mindenkor a kezében tartja a gyeplőt. A bátrak túlnyomó részét is gyötri a félelem, ám ezeket az embereket az életfelfogásuk és énképük képessé teszi arra, hogy a döntő pillanatban a tettek mezejére lépjenek. A merészség nem veleszületett, hanem tanult viselkedésforma. Azon áll vagy bukik, sikerül-e elsajátítanunk az „aki mer, az nyer” gondolkodásmódot. Bármelyikünk felébresztheti magában a bátorságot és a tetterőt a munkájában és a magánéletében egyaránt, csupán elegendő időt kell szánnunk rá, hogy megértsük, kielemezzük és átalakítsuk azokat a gondolkodási keretrendszereket, melyek között a ránk leselkedő veszélyeket értelmezzük.Jómagam is évtizedeken át küzdöttem a félelemmel, noha minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megszabaduljak tőle. Rákényszerítettem magam a kockázatvállalásra abban a reményben, hogy így bebizonyíthatom, igenis bátor ember vagyok. Magashegyi túrákon jártam a Himalájában. Megtanultam repülőt vezetni, azután a hullámlovaglásba vetettem bele magam.Ezek a tevékenységek szórakoztatóak voltak, és temérdek tapasztalattal gazdagítottak, ráadásul segítettek eloszlatni a félelmeimet, melyek életem más területein gyötörtek. Ráébredtem, hogy számos kihívás, amelyektől korábban rettegtem, könnyűszerrel vállalható, és ez megszilárdította az önbizalmamat. A szakmai életemben is azt vettem észre, hogy fokozatosan egyre rátermettebbnek érzem magam. A fülemben ilyenkor mindig anyám intése csengett: „Légy bátor!”Az évtizedek folyamán lassan előrébb jutottam a bátorság rögös útján – és bár még mindig nem vagyok olyan rettenthetetlen, amilyen lenni szeretnék, de már jobb a helyzet. Számtalanszor eltöprengtem azon, vezet-e az enyémnél gyorsabb és zökkenőmentesebb út a bátorsághoz, és mint idővel felfedeztem, a válasz határozott „igen”.A merészség mikéntjeHVG KönyvekVálság idején különösen nyerő lehet a merészségA 2008-as pénzügyi válságot követően kollégáimmal készítettünk egy felmérést annak kiderítésére, hogyan működtek a vállalatok a gazdasági visszaesés nehéz éveiben. Célunk annak megállapítása volt, hogy mely menedzsment-stratégiák válnak be a legjobban válság idején. Miután 4700 nyilvánosan működő részvénytársaság teljesítményét vizsgáltuk meg három korábbi recesszió folyamán, érdeklődéssel konstatáltuk, hogy a vállalatok egy kis hányada – mintegy 9 százaléka – minden válságból megerősödve lábalt ki.Az ember azt hihetné, ezek a cégek körültekintőbben jártak el, mint társaik, ám nem ez volt a helyzet. Elemzésünk kimutatta, hogy pontosan azért lendültek fel, mert merészebb húzásokkal operáltak a többieknél. Ellenálltak a rettegésből fakadó késztetésnek, hogy megszorításokat vezessenek be a mostoha körülmények közepette. Mertek kockázatot vállalni, és vészterhes időkben is befektettek a gazdasági növekedésbe.A személyiség önmagában nem indokolja a bátorságotE vizsgálat után komolyabban is elkezdett foglalkoztatni, miért sikerülhet bizonyos vállalatoknak és embereknek felülemelkedni a félelmeiken, miközben mások erre képtelenek. Az egyének esetében látszólag adódott a válasz: a jellemüknek vagy a vérmérsékletüknek köszönhetik a sikert. Azonban gyanítottam, hogy a személyiség önmagában nem indokolhatja maradéktalanul, miért viselkednek egyes emberek bátrabban másoknál. Az emberi viselkedést nem lehet kizárólag az egyének – adottságaik és személyiségük – vizsgálata alapján magyarázni, hanem számításba kell venni a rájuk ható társas élethelyzeteket is, kiváltképpen pedig azt, miképp alakítják ezek a szituációk az önmagukról és másokról alkotott képüket. Jóllehet bizonyos mértékig valóban képesek vagyunk megválasztani az életkörülményeinket, és egyes esetekben felül is emelkedni ezeken, a bátorságról mint adottságról alkotott közkeletű elképzelések túlzott leegyszerűsítésnek tűntek. Vajon tényleg csupán a velük született alkati sajátságok késztetnek egyes embereket arra, hogy félelmeiket leküzdve merész tetteket hajtsanak végre, vagy valamiféle összetettebb kölcsönhatás áll fenn ilyenkor az egyén és a konkrét életkörülmények között?Mások bátorsága tanulmányozható és felhasználhatóTíz éven át elemeztem olyan eseteket, melyek főszereplői félelmeik dacára is kitartottak, energikusan cselekedtek és sikert arattak. Közülük néhányan veszedelmes pályán vagy munkakörülmények között mozogtak, ám a többség hétköznapi ember volt. Nagy hatású szituációkat vettünk górcső alá, mert rájöttünk: bár a legtöbbünk sosem kerül ilyen körülmények közé, a leszűrhető tanulságok a hétköznapi életben is alkalmazhatók. Számos interjút készítettünk például azokkal az alkalmazottakkal és vezetőikkel, akik 2011-ben Japánban a fukusimai atomerőmű katasztrófája során azon dolgoztak, hogy megakadályozzák a szomszédos reaktorok leolvadását. Beszélgettünk egy katonával, aki az ukrán háborúban a fronton harcolt. És persze terítékre került számos üzleti életből vett példa is.Kutatómunkánk alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a bátor ember olyan személy, aki tudatosan hajt végre merész és kockázatos tetteket valamely arra méltónak ítélt cél szolgálatában, rendszerint makacs félelemérzetével dacolva. A félelem persze nem feltétlen követelmény; elvégre bátornak tekinthetjük azt a testőrt is, aki hajlandó a megbízójának szánt golyót a saját testével felfogni. Ám a hétköznapi hősök az esetek zömében igenis meg vannak ijedve, mégis rendületlenül kitartanak, és képesek elegendő lelkierőt meríteni a határozott cselekvéshez.A fenti meghatározás legfőbb erénye véleményem szerint az, hogy meglehetősen széles körű. A bátor tett lehet előre megfontolt, de lehet spontán lépés is egy döntő pillanatban. Járhat fizikai kockázatvállalással, de gyakran inkább arról van szó, hogy érzelmileg válunk sebezhetővé miatta; társadalmi vagy anyagi helyzetünket kockáztatjuk morális meggyőződésünk okán; vagy épp nyilvánosan lándzsát törünk új és forradalmi eszmék mellett. Az általam vizsgált esettanulmányok fényt derítettek a merész viselkedést kiváltó erőkre is. Azt tapasztaltam, hogy a bátorság megnyilvánulásait sajátos történetek tették lehetővé, melyeket az érintettek önmagukról és a világban elfoglalt helyükről alkottak – ezek pedig módot adtak arra, hogy a történet „mesélői” értelmet tulajdonítsanak máskülönben bizonytalan, rendkívüli vagy zavarba ejtő élethelyzeteknek. E történetek gyakorta az egyes személyek identitástudatáról szóltak, beleértve az életben játszott szerepüket, az elvárásokat, amelyeket hitük szerint a környezetük támasztott velük szemben, és a maguk elé tűzött eszményeket.Ezek a kidolgozott narratívák a hétköznapi és rendkívüli élethelyzetekben egyaránt egyfajta mantraként működtek, felszítva az érintettekben a tettvágyat. A bátran viselkedő személyek e belső monológ ismételgetésével tudták meggyőzni magukat arról, hogy sikerül kezelhető szintre visszaszorítaniuk a bizonytalansági tényezőket; hogy ők maguk kellően képzettek és felvértezettek ahhoz, hogy leküzdjék az előttük álló akadályt; hogy kockázatvállalásukat és önfeláldozásukat igazolja a magasabb ügy, amelyet szolgálnak; hogy egyszerűen tartoznak annyival a barátaiknak, a munkatársaiknak és egész környezetüknek, hogy kockáztassanak, és még sorolhatnám.Úrrá lenni félelmeinkenAz egészségügy frontvonalában dolgozó orvosok szemléletes példával szolgálnak arra, miként sarkallnak tettekre a saját magunk által kitalált történetek. A Covid-világjárvány alatt dr. Suma Jain, a New Orleans-i Ochsner Egészségügyi Központ pulmonológiai intenzív osztályának szakorvosa nap mint nap az életét tette kockára. Jaint komoly aggodalmak gyötörték azzal kapcsolatban, hogy mennyire harapózik el a koronavírus-járvány, képes lesz-e kezelni a válsághelyzetet csapata. Ennek ellenére kitartott, mindig az épp aktuális feladatra összpontosított, és még arra is futotta erejéből, hogy támogatást nyújtson a kollégáknak.Jain szerint az élmény leginkább ahhoz volt hasonlítható, amikor az ember átvészel egy pusztító hurrikánt – ő maga átélte 2005-ben a Katrinát, 2017-ben pedig a Mariát. A várakozás feszült időszakát követően a vihar teljes erővel dühöngeni kezdett, és mindenkin úrrá lett a bizonytalanság. Később aztán, ahogy a világjárvány egyre tovább húzódott, a rettegés arra kényszerítette őt és a kollégáit, hogy alkudozni kezdjenek a vírussal: „Ha otthon maradunk, talán védettek leszünk. Ha viseljük a maszkot, esetleg nem kapjuk el. Ha beoltatjuk magunkat, talán megússzuk.”Noha Jaint a vérmérséklete eleve hajlamossá tette rá, hogy a következményekkel mit sem törődve dacoljon a veszéllyel, végül a körülmények és saját szerepének mérlegelése adta meg neki az utolsó lökést az elszánt cselekvéshez. Amikor 2023 nyarán interjút készítettem vele, a doktornő kijelentette, hogy az intenzív osztály szakembergárdájának többi tagjával kialakított szoros kapcsolatából merített tetterőt. Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy pusztán, mert inába szállt a bátorsága, cserbenhagyja a munkatársait. „Egy csapatot alkottunk. És ez a közösségi érzés valamiképpen megacélozza az embert. Mindnyájan vállvetve gürcöltünk, és soha fel sem merült bennem, hogy faképnél hagyjam a többieket. Felelősséget éreztem értük.”Jaint orvosi hivatástudata is állhatatos kitartásra ösztönözte. Mélységes elkötelezettséget érzett a betegei iránt, tudta, hogy tőle telhetően gondjukat kell viselnie – hiszen éppen ez a hivatástudat szólította az egészségügyi pályára. A doktornő erőt merített alapos szakmai képzéséből, amely felkészítette arra, hogy kiszámíthatatlan körülmények közepette is megőrizze ellenálló képességét, továbbá támaszkodni tudott a hurrikánok idején és egyéb válsághelyzetekben szerzett tapasztalataira is. Mindezek miatt akkor sem tántorodott el, amikor a kórház utánpótláshiánnyal kezdett küzdeni, és a halálos áldozatok száma egyre nőtt az osztályon. Úrrá lett a félelmein, és tette a dolgát.A merészség mikéntjeElső pillantásra azt hihetnénk, a bátorság jellemünk zsigeri szintű megnyilvánulása, ám ennél többről van szó. Tudatos elménknek éppúgy megvan a maga szerepe, amikor társadalmi környezetünkkel kölcsönhatásban kidolgozzuk és meghatározzuk, mit jelent számunkra a világ. Azok a hétköznapi emberek, akiknek viselkedését tanulmányoztam, nem kizárólag vagy akár elsődlegesen azért hajtottak végre bravúros hőstetteket, mert ösztöneik ezt diktálták. Épp ellenkezőleg, az agyukban sok esetben felharsant a vészriadó. Szerencsére ezek az emberek az idők folyamán kidolgoztak magukban bizonyos jelentésalkotási sémákat, amelyek fényében a félelem kevéssé kézzelfoghatónak, olykor egyenesen elhanyagolhatónak tűnt számukra. Kutatási alanyaim gyakran maguk sem voltak tudatában, hogy értékrendjük milyen nagymértékben segített kurázsijuk felszításában. Máskor szántszándékkal úgy formálták a valóságot, hogy támaszra leljenek benne merész tettük végrehajtásához.Vizsgálati alanyaim viselkedését megfigyelve meggyőződésemmé vált, hogy jelentésalkotási mintázataik megértése számomra is gyakorlati értékkel bír. Bizonyos gondolkodási sémákat igyekeztem az eszembe vésni, és hozzáállásom szerves részévé tenni, és ezzel mintegy felkészítettem magam arra, hogy válságos pillanatokban merészen lépjek fel. Többé nem volt szükségem rá, hogy veszélyes hobbikkal bizonyítsam magamnak, milyen bátor vagyok. Pusztán azáltal, hogy gondolkodási mintázataimat a bátor személyek sémáihoz idomítottam, magam is olyan rettenthetetlenné válhattam, mint ők.Minél inkább azonosultam e gondolkodásmóddal, annál nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy nem tarthatom meg ezt a felfedezést saját magamnak. Hiszen temérdek ember érzi úgy, hogy a félelmei béklyóba kötik, és rengetegen áhítoznak egy csipetnyi bátorságra. Úgy véltem, a széles olvasóközönség számára is megnyugtató volna a tudat, hogy igenis mindannyian tudunk merészen viselkedni – hiszen a bátorság inkább egy cselekvésmód, semmint valamiféle velünk született erény. A fenti cikk Ranjay Gulati A merészség mikéntje című könyvének szerkesztett részlete. Ranjay Gulati május 28-án Budapestre is ellátogat, ami jó alkalom lehet a szerzővel való személyes találkozásra és dedikálásra is. A könyvbemutató előadásra itt vásárolhatnak jegyet. Mit kezdünk a félelemmel? Hogyan hozunk döntéseket bizonytalan helyzetben? Mi választja el azokat, akik lépnek – azoktól, akik nem? Egy este arról, hogyan válik a bátorság mindennapi gyakorlattá.