Nagyjából ezer éve, amikor abbahagytam a versenyszerű sportolást, komoly fogadalmakat tettem, melyeket persze fölülírt az élet. (És ez jól is van így.)

Egyebek mellett azt találtam ki, hogy soha többé nem kelek korán, nem fogok futni, és nem akarok fázni.

Elmagyarázom. Rettenetesen utáltam, hogy minden áldott nap ötkor riaszt a vekker, utáltam futni, és elmondhatatlanul sokat fáztam a vízben (hogy elfogyott a levegőm, kevésbé zavart, mint a hideg).

A leltár: manapság is hajnalban kelek; futnék, de sajnos már nem tehetem; a hideg vizet ma sem kedvelem.

A korán kelésen nincs sok magyarázni való: van abban valami, hogy, aki korán kel, aranyat lel. A korai kelés megajándékoz egy rakás jó érzéssel – a napfelkeltével, az új nap reményeivel és azzal a boldogító érzéssel, hogy mire mások összeszedik magukat, te már kipipáltál egy csomó dolgot mindabból, amit terveztél.