Magyarországon a teljes népesség több mint tíz százaléka regisztrált horgász. Itthon a horgászat hivatalosan a legnépszerűbb szabadidős tevékenység. Ezt az elképesztő mennyiségű horgászt kiszolgálva tógazdaságban tenyésztett pontyok sok ezer tonnái kerülnek évente a természetes vizeinkbe. Horgászaink élvezettel „fárasztják”, azaz kínozzák a halakat, közben a horogra csalásukhoz használt etetőanyag, a beszakított műanyag zsinórok és ólomnehezékek, valamint a parton tartózkodás alatt termelt szemét felbecsülhetetlen mennyiségét hagyják a vizekben. Mindemellett busás összegeket fizetnek a felszerelésért és a horgászengedélyért, az iparág szárnyal, a megmaradt természet pedig a horgászok játszóterévé vált.Vajon elbírnak-e ennyi horgászt a magyar vizek? És ennyi horgászati célú átalakítást, pontytelepítést, idegen halfajt, megannyi hatását ennek az üzletágnak? Ezt a problémakört próbálja feltárni Szendőfi Balázs Az egymillió horgász országa című könyve. Az alábbiakban ebből a kiadványból közlünk egy szerkesztett részletet. https://www.youtube.com/watch?v=pYHjieaHv4wSport-e a horgászat?Riportalanyom Bárány Levente, aki önként jelentkezett a közösségi oldalamon felvetett lehetőségre.– Alig voltam huszonöt éves, amikor bekerültem a Magyar Országos Horgász Szövetség Országos Versenyhorgász Bizottságának a titkári székébe. Ez egy óriási lehetőség volt nekem, egyszerű alföldi srácnak, aki kicsi kora óta a vizek partján bóklászott-kujtorgott… 2012. január elsejével kezdtem dolgozni.– Milyenek voltak az akkori idők?– Emlékszem, összesen működött akkor az országban körülbelül 380 ezer horgász. Eladott állami jegyekből pontos statisztikát vezettünk, szóval ezek tényleg horgászok voltak, nem propaganda. Szerintem utána az egésznek nagy lökést adott, hogy a horgászat versenysport lett. A Magyar Olimpiai Bizottságnál eleinte nem volt nagy támogatottsága az ötletnek. Bejártunk hozzájuk, és ott azért találkoztunk ám furcsálló tekintetekkel! Mert oké, a darts a nagy hasú piásoknak a kocsmasportja, de mégiscsak százszor inkább lehet sportnak nevezni, mint a horgászatot.– Hát igen, végül is, ha a céllövészetet is sportnak nevezed. Ilyen értelemben a horgászatnak is vannak sportra emlékeztető részei, például a távdobás vagy célba dobás.– Az a casting szakág, ahol a horgász célba dobálja a szereléket, horgászbottal, nehezékekkel, gyakorlatilag egy céltáblába, adott távolságból.– Egyszer a Tisza-tónál találkoztam egy ilyen bajnokkal. Tartottam a kamerát a víz felett, és ő több tíz méteres távolságból szépen odadobta pár centivel a lencse elé a műcsalit. Azt mondanám, hogy oké, ez valóban lehet egyfajta sport, de attól a ponttól már nem, hogy egy vadon élő állat interakcióját megköveteli. Egy olyan állatét, amelyik nincs erre idomítva. Tehát nem úgy működik, mint a lovassport, hanem inkább úgy, mint a bikaviadal, a kutya- vagy kakasviadal, ahol állatokat kényszerítesz a küzdelemre és a szenvedésre.– Szerintem még annál is rosszabb, mert azok háziállatok – véli Levente. – Nem tudom mihez hasonlítani: itt vadállatokról van szó, amiket egyszerűen kihasználunk. Horgászok ülnek méregdrága ládákon, milliós felszerelésekkel, és bár a végén visszaengedik a halakat… De most képzelj el egy snecizőversenyt a Velencei-tavon, ahol egy horgász, mondjuk, tizenkét kilogramm snecit fog meg a nyári harminchat fokos kánikulában…– Az olyan ezer darab hal lehet.– Még több! Számolhatsz azzal, hogy percenként legalább három darabot fognia kell, de inkább nyolcat vagy kilencet. És minimum ötvenszázalékos elhullással lehet számolni. Arról nem beszélve, hogy bár törekszenek arra, hogy minél kevésbé sérüljön a hal, de akkor is folyamatosan verődik: már akkor is, amikor a horgász kiemeli a hálóból, és belerakja a vödörbe. Onnan később kiöntik egy hitelesített mérlegelőhálóba, onnan megint vissza kell önteni a vödörbe vagy a saját hálóba, aztán bent kell tartani addig, amíg végig nem megy a mérlegelőbrigád az összes horgászon. Csak azután engedhető vissza, hogy azt mondják, oké, mehet vissza az összes hal. Olyankor a sirályok dőzsölnek a Velencei-tavon! Betegre ehetik magukat egy snecizős verseny után.– És ha nagyobb halak vannak a „játékban”?– Mondjuk, egy pontyozóverseny? Oké, ha a bojlis versenyeket nézem, ott alapvetés, hogy a kifogott extra méretű halat halbölcsőbe teszik, dédelgetik, puszilgatják. Tehát valamennyire kímélik. De egy rakósbotos versenyen, mondjuk, a Maty-éren? Gyorsan húzza, teszi-veszi a három-négy kilós pontyot? Ne legyenek illúzióink, ott haltépés van. Minél hamarabb kint legyen a hal és kész. Vagy egy másik közismert horgásztó, a nevét nem mondom. Egyszer én is voltam ott, fogtam vagy harminc kiló halat, aminek körülbelül a fele lehetett nagy termetű ezüstkárász, a többi ponty. Mindegyiknek, de még a kárászoknak is kacskára volt tépve a szája. Kivétel nélkül az összes meg volt már egyszer fogva az utóbbi pár napban, vagy akár többször. – És a versenykörülmények – vagyis az, ahogyan mérik a megfogott halakat – eleve ellentmondanak annak a kíméletes bánásmódnak, amelyre elvileg törekednek, nem?– Verődik a hal, tehát ott a nyálkának és a pikkelyzetnek a nagy része úgy, ahogy van, lereszelődik. Az adag alján lévő halak pedig összenyomódnak a többi súlya alatt. Van olyan pálya, ahol verseny után aznap már nem is engednek oda senkit, mert estig takarítják a haldögöket.Az egymillió horgász országaHVG KönyvekSportverseny vagy állatkínzás?Egy másik exversenyző mesélte nekem még 2018-ban, hogy az az évi országos bajnokság közben ébredt rá, mekkora állatkínzás, amit csinálnak. Negyven horgász volt versenyben: az „elit”. Kisebb, öt-tíz dekás keszegekre horgásztak, ezekből a verseny alatt nyolc-tíz kilót is lehetett fogni. Meleg volt, és a mérlegelési technika sem tűnt megfelelőnek: amikor egy-egy horgász felhozta a zsákmányt, feltették a mérlegre, majd a halak percekig ugráltak, és a mutató nem állt meg. Amíg akár egyetlen hal is vergődött a szákban, nem volt eredmény. Ez a több, lassú perc a melegben elegendő volt ahhoz, hogy a nagy haltömegből rengeteg elpusztuljon. Miután visszaöntötte őket a horgász, azt látta mindenki, hogy a víz teteje fehér lett a döglött halaktól. Ekkor ő, bár elborzadt, még mindig versenyzőként funkcionált. Néhány kérdés ugyan feltolult benne, de lenyomta a tudatalattijába őket – ugyanazzal az érvvel, amivel mindenki: „mi versenyhorgászok vagyunk, visszaengedjük a halat, mi vagyunk a legnagyobb állatvédők, nem esszük meg, visszaengedjük…” A szokásos mantra.Másnap, ahol leültek, a part szélén bűzölgött az előző napi fogás. Ezt többen szóvá is tették a versenyzők közül. Próbáltak szólni, hogy szereznek másik mérleget, de a szervezők ragaszkodtak a sajátjukhoz. Cserébe – mint mondták – majd tesznek a halakra egy fedőt, amivel lenyomják őket, hogy ne ugráljanak, hátha így előbb megáll a mérleg mutatója. A kétségeivel viaskodó versenyzőnk számára mérlegeléskor aztán kiderült, hogy ott van ugyan a fedő, de nem használják! Mikor sorra került, meg is kérdezte, hogy miért nem. A válasz az volt, hogy a mérlegelés elején elfelejtették, ezért most már senkinél nem alkalmazzák, nehogy a mutatott súlyban különbség legyen, és bezavarjon a versenybe. Versenyzőnk összeszólalkozott a versenybizottság vezetőjével. Mondta neki, hogy ezt fejezzék be, írjon be eredményként nullát, ő pedig azonnal leveszi és visszateszi a halat a vízbe, mert nem normális, hogy megint mindenki ott áll percekig, és hagyják elpusztulni mindet. Vitte is a halait visszaengedni.Ezzel azonban szabálysértést követett el, merthogy a versenyszabályzat szerint a horgásznak vissza kell tenni a saját szákjába a halat, és ott tartani addig, amíg az egész mérlegelés lezajlik; hátha valaki óv. Amire gyakran kerül sor, ilyenkor minden versenyző összes halát újra kell mérlegelni. A verseny végén ki is emelték, hogy versenyzőnk szabálytalan volt, és sárga lapot kapott. Itt fordult át a gondolkodása. Előtte még versenyhorgász volt, nyerni akart, kijutni a világbajnokságra… De innentől igazságtalannak érezte az egészet. Meg akarta menteni a halait, azonnal visszaengedve őket, amiért a versenyszervező büntetett, holott evidenciának kellene lennie, hogy a halakat legalább életben tartsák. Versenyzőnk ekkor fogta fel, hogy a versenyszervezőknél és a legtöbb résztvevőnél nem ez a prioritás. A hal egyszerűen az eszköze annak, hogy megnyerjék a versenyt, kijussanak a vébére, fölállhassanak a dobogóra, kapjanak egy kupát.A rossz mérleg esete után amellett, hogy exversenyzőnk nyilvánosan is beszélni kezdett a problémáról, néhány szabálymódosítási javaslatot is megfogalmazott, ami a halak számára kicsit élhetőbbé vagy túlélhetőbbé tudná tenni a versenyeket. Pár új szabály bevezetésre is került, de nem mind volt hosszú életű.Exversenyzőnk csinált egy videót arról is, hogyan lehetne a mérlegelést a hal legkisebb sérülésével megoldani. Hát vízben! Le kell tárázni a mérlegen bizonyos mennyiségű vizet, és abba beleöntve le lehet mérni a halakat. Így nem nyomják agyon egymást, nem sérülnek, még csak nem is ugrálnak. Ezt azzal az indokkal vétózták meg, hogy miközben a horgász viszi a halat a mérleg felé, valamennyi vizet is felvisz a hal testén, s ez horgászonként különböző lehet. Elkeseredésében exversenyzőnk már ironikusan azt javasolta: hamvasszák el a halakat, és mérjék meg a belőlük maradó szárazanyagot; akkor biztos nem lesz a víz miatt egy gramm különbség sem!Kényes témaA horgászturisztikából, a hozzá kapcsolódó termékekből és a versenyekből élők számára a sporthorgászat állatvédelmi vonatkozása kényes téma. Próbálják úgy intézni, hogy senki ne beszéljen róla. Exversenyzőnk többször is kifejtette nyilvánosan az álláspontját és leírta a tapasztalatait, valamint a horgászversenyeken látható halpusztulást fotókkal dokumentálta a közösségi oldalán. Ekkor kezdték hívogatni a különféle horgásztermékeket forgalmazó gyártók hazai képviselői, mondván, le kellene szedni a bejegyzést, mert mi lesz, ha meglátják az állatvédők, és betiltatják a horgászversenyeket, mint Németországban…? Volt, aki azzal példálózott, hogy a német válogatott már kénytelen átmenni más országokba horgászni, edzeni, versenyezni. Az egyik nagy forgalmazó azon lamentált, hogy amikor Németországban korlátozták a versenyhorgászatot, akkor milyen komolyan visszaesett a horgásztermékek eladása. A végén már az egyik legnagyobb hatalmú horgászvezető telefonált, és felajánlotta exversenyzőnknek, hogy ha eltűnik a bejegyzés, meghívót kap a következő versenybizottsági ülésre, és elmondhatja a reformjavaslatait. Ő ezt úgy értelmezte, hogy elérte a célját, és elindulhat valami pozitív változás. Letörölte hát a bejegyzést, a meghívó azonban elmaradt; helyette később kapott egy értesítést arról, hogy eltiltották a nemzetközi versenyzéstől.Eddig a 2018-as történet és a továbbgyűrűzése. Nemrég újra találkoztam az illetővel: azóta sem versenyzett, lelkiismereti okból. Pedig imádta a versenyhelyzetet, szeretett együtt dolgozni, megfejteni a „pályát” vagy kitalálni a megfelelő módszert a horgásztársakkal. Ugyanakkor állítja, semmiképpen nem fog horgászversenyezni többet! A régi horgásztársaival azért szokott találkozni. Beszélget velük a múltról, és bízik benne, hogy a története másokat is elgondolkodtat. A fenti cikk Szendőfi Balázs Az egymillió horgász országa című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.