Egyszerre két regénye is megjelent magyarul az egyik legnépszerűbb norvég írónak, a Doppler-trilógia, a Naiv.Szuper és a Vegyesbolti csendes napok írójának, Erlend Loe-nak a Scolar kiadónál. A Vesszőfutás című regény azzal kezdődik: egy férfinek egyik este zuhanyzás közben minden előjel nélkül leesik a pénisze, így el kell kezdenie megbarátkoznia azzal, hogy férfiként hímvessző nélkül kell leélnie hátralévő életét, amitől persze egészen más embernek érzi magát. Az Amit a világról tudni kell pedig egy haldokló apa a fiának intelmeit tartalmazza egy monológ formájában arról, milyen fontos a család meglehetősen abszurd szokásainak fenntartása, de még annál is inkább a gyűlölködés folytatása a szomszédos tanyán élő családdal, akikkel sok-sok generáció óta gyilkolják egymást, akár szó szerint is.Erlend Loe a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál vendégeként jött Budapestre, itt ültünk le vele beszélgetni az új regényekről, pénisznélküliségről és férfiasságról május 9-én, szombaton, ami egyúttal az új magyar parlament alakuló ülésének napja is volt. Amiről a norvég író is tudott: amint leültem vele szembe, és rákérdeztem, aznap van-e a könyvbemutatója, kapásból úgy felelt: „Igen, de ez nektek is nagy nap, ugye? Úgy értem, az országotoknak.”Ezek szerint Norvégiában is figyelemmel követték a magyar politikai helyzetet?Abszolút. Sokszor jártam Magyarországon a könyveimmel az előző rendszer előtt is, sokakkal beszélgettem itt. És amikor Orbán hatalomra jutott, azonnal érzékelhető volt a változás: amikor legközelebb idejöttem, már senki nem akart politikáról beszélgetni, sőt olyan is volt, aki azt mondta, „most már óvatosnak kell lennünk”, mert attól féltek, hogy elveszítik a munkájukat, vagy már el is vesztették. A helyzet még látogatóként is feltűnő volt – pedig azt hittük, ez lehetetlen egy modern, európai országban. Szóval igen, ha nem is vagyok nagyon politikus alkat, azért valamennyire követtem az eseményeket, így azt is észleltem, amikor tavaly kiderült: új ellenzéki kihívó tűnt fel. Hirtelen mindenhol róla lehetett olvasni, és hogy egyre növekszik a népszerűsége, majd pedig hogy akár még esélye is lehet a választáson.Felszabadító a tudat, hogy bár egy ideig kontrollálhatsz egy országot, eljön az a pont, ahonnan nem mehetsz tovább.Legalábbis egy olyan országban, ahol még van információszabadság, szemben mondjuk Oroszországgal és Iránnal, ahol egyszerűen nem férhetsz hozzá a hírekhez. De Magyarország végül nem jutott el idáig. Ha pedig ez így van, a fiatalok egy idő után fellázadnak: „Hazudnak nekünk, és ez nem oké, valamit csinálnunk kell!” Jó volt látni, hogy ez még működik, és hogy az idióták odafönt nem is értik, mi folyik idelent: „Évek óta hazudunk nekik, akkor most mi történt, hogy többé már nem hiszik el?” Persze, tudjuk, hogy így megy egy rendszerváltás, de ezt élőben végignézni akkor is nagyon érdekes volt.Erlend Loe HVG / Cabrera MartinNem kizárólag Magyarországon erősödtek az elmúlt években a szélsőségek; Norvégiában van mitől tartani?Egyáltalán nem. Általában mi vagyunk a legtranszparensebb vagy egyik legtranszparensebb ország, és a sajtószabadság-indexeknek is az élén szoktunk lenni. Én is mondhatok, amit csak akarok és a neonácik is. És ez így is van rendjén.Persze a fiatalok nálunk is a telefonjaik rabszolgái, és csak az információk egyik oldalához férnek hozzá, hiszen a készülék csak azt mutatja meg, ami az érdeklődési körükbe tartozik, és fogalmuk sincs, mi zajlik a másik oldalon. Persze elméletileg hozzáférhetnek mindenhez, de ahhoz először is tisztában kell lenniük azzal, hogy van másik oldal, és kíváncsinak is kell lenniük rá, különben sosem találják meg. De ez globális probléma.Orbán elbukott, de a nép nemrég újra megszavazta Trumpot. Mit gondol, milyen irányba halad a világ?Tényleg nem vagyok politikus alkat, én a fantáziámból élek. De azért persze érdekel a valóság is. Szerintem ma a szélsőségek korát éljük, nézzünk csak Amerikára vagy Oroszországra is, de ennél könnyen lehet még rosszabb is a helyzet.Az emberek megválasztják, vagy csak hagyják, hogy az arra legkevésbé alkalmas ember uralkodjon felettük. Mintha kifejezetten vágynánk a világvégére.Azt hiszem, ha egy bizonyos ideig kényelemben éltünk, elveszítjük a perspektívát, és hajlamosabbak vagyunk úgy gondolni: „Szarok bele, erre az idiótára szavazok, hátha attól majd megváltoznak a dolgok: ő majd mindent a feje tetejére állít, és ki tudja, abból talán még én is jobban jövök ki.” Talán ez történt Amerikában is. És még csak nem is az a lényeg, hogy idióták a vezetők, hanem hogy az elit részeiként, az elefántcsonttornyaikban fogalmuk sincs, mi zajlik idelent azzal a másik 250 millió emberrel, akik nincsenek olyan privilegizált helyzetben, mint ők. Mostanra talán Trump iskolázatlanabb szavazói is kezdenek rájönni, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet rá szavazni, talán legközelebb jobb lesz valaki mást választani.Nem tudom, milyen irányba halad a világ, de van egy olyan érzésem, hogy azok, akiknek éveken át folyamatosan hazudnak, előbb-utóbb elkezdik megérteni, hogy valami nincs rendben – legalábbis a fiatalok biztosan. Ez még Oroszországban is így van: minden fiatal orosz, akivel valaha találkoztam – persze egy ideje már nincs lehetőségem ilyesmire –, nagyon olvasott és tájékozott volt. Nem hülyék, pontosan tudják, hogy hazudnak nekik, és idővel jönni fog erre a válaszreakció is.Valójában ezzel a kérdéssel akartam kezdeni, és mindenképp viccesebb is lett volna úgy, de ezt is elrontotta a politika: ön más ember lenne, ha elveszítené a péniszét?Igen, egyértelműen. De azt már nem tudom, milyen személyiség lennék úgy. De igen, szerintem a legtöbb ember, aki rendelkezik ezzel a testrésszel, valamiképp az azzal való kapcsolata alapján határozza meg önmagát. Ezzel a kérdéssel játszik el a Vesszőfutás: kik vagyunk mi, illetve mit gondolunk arról, akik vagyunk? Mi történik, ha az a dolog, ami meghatároz téged, egyszer csak eltűnik? Akkor máris más leszel? Az elmúlt 15-20 évben rengeteget beszéltek a genderről és arról, lehetünk-e azok, akik lenni szeretnénk, vagy ezt korlátozzák bizonyos tényezők. Bátorítanunk kéne a fiatalokat, akik úgy érzik, valami mássá akarnak válni, vagy inkább le kéne állítanunk őket? Nehéz téma ez, és mostanában ismét egyre aktuálisabb, ahogy kiderül, továbbra is nehéz azoknak, akik túlestek a nemi tranzíción.ScolarMindez nagyon érdekes, de bevallom, ennél sokkal hülyébb módon született meg a regény. Egyszerűen csak találtam egy mondatot a több ezer jegyzetem között: 2011-ben leírtam annyit, hogyEgy férfi, aki elveszíti a péniszét.Ennyi. Szóval az elmúlt tizenöt évben ez valahol ott voltam a tudatom mélyén, és most jött el a pillanat, hogy felhasználjam. Tudom, hogy nagyon idióta és gyermeteg ötlet, és nagyon könnyű zsákutcába futni egy ilyesmivel, hiszen túl egyértelmű és vulgáris. De épp ez piszkált fel: hogy tudnék ebből olyan regényt írni, ami vicces, és még releváns is, nem pedig cirkuszi?Ha akarjuk, akár feminista értelmezéssel is olvashatjuk a regényt, amely végső soron azt állítja: nem jó, hogy a férfiak egész életét a péniszük határozza meg.Igen, sőt, a regény vége talán még túl egyértelmű is: a főhős megtalálja a helyét a társadalomban, úgy érzi, felszabadult, és nem elvesztett, inkább nyert valamit. Gazdagabb lett attól, hogy már nem tereli el folyton a figyelmét az a dolog: eddig rabszolga volt, és most szabad lett. Vagy legalábbis el kell fogadnia ezt a nézőpontot – mert az is hozzátartozik, hogy nincs más választása. Ami leesett, az leesett, és ezzel együtt kell élnie. De tény, hogy lehet az ezzel való játéknak feminista olvasata.A regény egyik mondata szerint az emberek – a nők is – akkor is a nemi szervükkel gondolkodnak, amikor épp nem használjak azt. Ez valóban így volna, vagy ez csak poén?Poén, persze, de azért bizonyos tekintetben igaz. A lábunk között lévő szerkentyű vezet bennünket, néha tudatosan – ha meglátsz egy nőt vagy férfit, és úgy érzed, vele akarsz lenni –, néha pedig tudat alatt: mindig úgy pozicionálód magad, hogy jó partinak tűnj a másik szemében. A könyv azzal játszik el, hogy voltaképpen mi mind csak a génjeink továbbvivői vagyunk, és mi magunk nem is döntünk semmiről: a génjeink döntenek annak érdekében, hogy megtaláljuk az ivadékaink létrehozására a legmegfelelőbb embert. Persze, racionális, gondolkodó emberek vagyunk, de a háttérben rengeteg irracionalitásnak is szerepe van.Sokan hangoztatták a #metoo utáni időkben, hogy állítólag „válságban van a férfiasság”.Épp most beszéltünk a politikáról: hát az idiotisztikus maszkulinitás szélsőséges formájára a legjobb példa az amerikai hatalmi elit, ott aztán egy egész csomó példát találni erre.Ha összekotyvasztod a politikát, a tesztoszteront és a vallást, megkapod a létező legtoxikusabb elegyet.Nem kell ahhoz feministának lenni, hogy lássuk ezt. És ez mindig is komoly probléma volt, nem csak most: egy ideig sikerült a felszín alá tuszkolni, de most ismét felemelkedett, és már olyan szélsőségesen művelheti bárki, amennyire csak akarja, hiszen újra megengedetté vált. Maga a rendszer repedezett meg, amelynek sikerült mindezt visszatartania eddig. Ennek az eredményét látjuk. Persze, hogy válságban van a férfiasság, ha nincs semmilyen visszatartó erő.HVG / Cabrera MartinMár az első könyvei óta feltűnő, hogy a férfiak általában őrültségeket csinálnak, sokszor bénák, míg a nők sokkal inkább racionális, erősebb karakterek.Értem, mire gondol, és igaza van, de ez nem olyasmi, amire szándékosan törekedtem. Valószínűleg így látom a világot, és hát az sem túl merész állítás, hogy ha több nő lenne hatalmi pozícióban, egészen másmilyen lenne a világ. Tudom, hogy baromi veszélyes ebben a témában általánosítani, és mégis ezt teszem, amikor megkockáztatom, a nők érzékenysége másmilyen, és a nők kevésbé hajlamosak a szélsőségességre.Erre a témára utal a könyvben a farokrácia kifejezés is.(A kifejezés és sok más hasonló szóvicc – köztük a regény címe is – Lőrincz Balázs Bendegúz fordító leleménye – a szerk.) Évszázadok, sőt évezredek óta a férfiak hozták létre a társadalmi rendszereket, a hadseregeket, a kormányokat, és a fő kérdés mindig az volt – a természeti népeket kivéve –, hogy mit hogyan tudnánk kizsákmányolni, hogy tudnánk elvenni és a saját céljainkra használni mindent, amit akarunk, tekintet nélkül a fenntarthatóságra. Nem nehéz azt gondolni, hogy mindez a férfias gondolkodásmódból adódik, és hogy a nők talán gondosabbak lennének. Majd kiderül.Miért alakulhatott ez így?Csak találgatni tudok, de talán az is szerepet játszhatott, hogy a férfiak túlélése sosem múlt azon, hogy odafigyeljenek egymás érzelmeire, és le tudják tapogatni a másik fél gondolatait, mert egyszerűen csak elvehettük, amit akartunk, ha kellett, harc árán: megöltük, aki nem ölt meg bennünket. A nők viszont hosszú ideje arra kényszerüljenek, hogy ennél okosabbak legyenek: „Oké, megpróbálhatsz megölni, de én egy pillanat alatt túljárok az eszeden, mielőtt felfoghatnád, mi történik.” Szóval nem lenne meglepő, ha mindez már a génjeinkben lenne.Szintén jelen van a legtöbb könyvében, hogy az apafigurák kegyetlenek vagy durvák a gyerekeikkel, az Amit a világról tudni kell-nek ez az egyik fő témája is.Valóban, szeretem ezt az eszközt használni, mert vicces és könnyen érthető, de egyébként nem így látom a világot: az én apám nagyon érzékeny, gondos és kedves, nagyon szeretem. De ezzel az eszközzel jól tudok a hatalom kérdésével játszani. Allergiás vagyok az olyan emberekre, akik eldöntik helyetted, hogy mi a jó neked – akkor is, ha egy családról van szó, és akkor is, ha a parlamentről.Óvakodj hatalomra juttatni azt, aki úgy véli, hogy ő tudja a biztos válaszokat!Az élet ennél sokkal bizonytalanabb. Senki nem tud semmit biztosan. Ahhoz, hogy vezess egy közösséget, sok szeretetnek kell benned lennie.ScolarEgyszer azt mondta, a könyvei egykori diktatúrákban a legnépszerűbbek. Ez valóban így lenne?Ezt figyeltem meg, igen. Azokban az országokban szeretik a legjobban a könyveimet, és különösen a Dopplert, amelyekben korábban nagyon kemény autokrácia volt, vagy még most is az van: Oroszországban, Magyarországon, a legtöbb kelet-európai országban. Törökországban például már huszonhatodszor nyomják újra a Dopplert. Nem tudom, mi lehet az oka, de talán az, hogy a lázadás és az elnyomás-ellenesség olyan abszurd módon jelenik meg a könyveimben, ami felszabadítóan hathat.Van önben bűntudat, amiért annyira csodás jóléti államban él, mint Norvégia?Már nincs bennem bűntudat semmiért sem. Itt születtem, nem volt más választásom. Boldog vagyok, hogy egy olyan országban élhetek, ahol egész jól megvalósul az egyenlőség, ahol vannak lehetőségeink és felelősségeink, és ahol azt mondhatsz, amit csak akarsz. Azzal meg, hogy 50-60 évvel ezelőtt találtunk valamit a tenger mélyén, megnyertük a lottót. Ami egyébként probléma, mert szeretünk úgy gondolni Norvégiára, hogy milyen tiszta és természetközeli ország, az olajról meg nemigen beszélünk. Pedig a pénz abból jön: a következő generációkat milliárdok várják a bankjainkban. Ráadásul, ha már szóba került a propaganda, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a mi olajunk sokkal jobb, mint a többi olaj, mert sokkal tisztább. Szóval mi is bűnösök vagyunk abban, hogy hagyjuk, hogy hazudjanak nekünk, de túl nagy kényelemben élünk ahhoz, hogy fellázadjunk.Kényelemből sosem indul forradalom.Ha bűntudatot akar, ezt tudom felmutatni.Írna regényt a norvég miniszterelnökről, Jonas Gahr Støre-ről?Ő elég rendes fickó. Nem elég hülye ahhoz, hogy könyvet írjak róla. De az olajról, és arról, hogy mit tesz a norvégok öntudatával, érdekes lenne írni, már ha megtalálnám azt a módon, ahogyan nem válna moralizálóvá és unalmassá.Ezek szerint tehát azért írt egy könyvet, amelynek Jens Stoltenberg, Norvégia akkori miniszerelnöke volt a főszereplője – ez volt a Fvonk –, mert Stoltenberg elég hülye könyvszereplőnek?Á, erről már meg is feledkeztem.Ezért kérdeztem Støre-ről.Á! Nem, Stoltenberg sem hülye. De ő is része volt annak a rendszernek, amelyben a politikus az egyik kezével a sok jó dolgot csinálta, a másikkal meg közben a pénz érdekében benne volt minden rosszban. Ez a kettő mindig elkülönült, mi pedig csak kerülgethetjük a témát.HVG / Cabrera MartinStoltenberg és Støre is értelmes, képességes emberek, akikről nehéz rosszat mondani, mert azt szoktuk meg, hogy a rossz vezetőket érdemes támadni, és rájuk nem mondhatjuk, hogy rosszak lennének. De Stoltenberg később a NATO vezetője lett, és sok vér tapad a kezéhez, ami sokáig problémát jelentett a norvég baloldal számára – aztán hopp, Oroszország háborút indított Ukrajna ellen, és elkezdték azt gondolni, elég kis ország vagyunk, talán mégis szükségünk lehet erre.Olvasta Stoltenberg a Fvonkot? Nem kimondottan hízelgően ábrázolta. Az egyik fejezetben például lefotózza a székletét, és boldog-boldogtalannak küldözgeti a képet.Azt hiszem, olvasta, de végül nem tudtam megkérdezni tőle. Egyszer egy talk show-ban találkoztam volna az apjával, aki szintén jól ismert diplomata, de lemondta a szereplést, úgyhogy úgy volt, a fia jön helyette. De végül ez sem történt meg, amiből arra következtettem, talán nem tetszett neki a regény. Egyszer pedig épp hazafelé bicikliztem, amikor Stoltenberg és a két testőre elbringázott mellettem. Azt gondoltam: „A francba, értem jöttek!” De csak elgurultak mellettem. Azért kihagyott egy ütemet a szívem.Mostanában sokat dolgozik a regények mellett filmen is.Mindig dolgozom valamin, amin épp most, abból még nem tudom, mi lesz, de talán egyszer majd egy könyv. Forgatókönyveket tévéknek és mozifilmekhez is írok. Most épp Dániában zajlik egy forgatás egy forgatókönyvemből, egy amerikai rendezővel, akit talán többen is ismernek, Alexander Payne-nel.Valóban elég ismert, van például két Oscar-díja. Nem semmi!Igen, elég tiszteletreméltó rendező, és nagyon kedves. Jó pár éve dolgozunk már együtt. Hét-nyolc éve találkoztunk először, amikor Karl Ove Knausgård norvég író élete alapján akart készíteni egy filmet. Knausgård jó tíz éve írt ugyanis két cikket a New York Times Magazine-ba arról, hogyan kereste viking házak nyomait Új-Fundlandon; ennek kapcsán értekezett Európáról, Amerikáról és a történelemről. Alexander Payne megvette a filmjogokat, én pedig szóltam a stockholmi ügynökömnek, hogy én szeretném megírni a forgatókönyvet, de addigra már másnak adták. Az a projekt viszont mégsem valósult meg, így megkaptam a lehetőséget, a Netflix pedig hajlandó volt finanszírozni a filmet.HVG / Cabrera MartinCsakhogy én beleírtam a forgatókönyvbe Knausgård kitalált, 13 éves lányát is, aki elkísérte erre az útra. A forgatókönyvben a lány nem tudta, hogy az apja híres, és az utazás során ébredt rá, hogy „Basszus, apa, te rólam írtál? Meg anyáról? És mindenki másról is? Milyen dolog már ez!” (Knausgård regényeiben valóban saját családtagjainak intim titkaiba avatja be az olvasókat – a szerk.)És ez nagyon nem tetszett Knausgårdnak.Ettől még az ügyvédek azt mondták, nyugodtan megcsinálhatjuk a filmet, mondhat Knausgård, amit akar. De aztán a forgatás kezdete előtt négy nappal Payne találkozott Knausgårddal. És Payne nagyon kedves ember: azt mondta, nem akarja leforgatni a filmet, ha azzal boldogtalanná tesz egy családot. Ez rendben is van, de azért valahol elég vicces is, hiszen Knausgård épp attól lett világhírű – persze jogosan, én is nagyra becsülöm –, hogy mindenkiről azt írt, amit akart. De ha a kamera őt mutatná, már nem egyezik bele ugyanebbe.Norvég íróként féltékeny arra, hogy Knausgårdra sokkal több reflektorfény irányul?Nem, egyáltalán. Nagyon különbözünk egymástól. Ő nagyon képességes és okos író. Azt hiszem, rengeteg düh van benne, bennem pedig nincs. Nem vagyok dühös típus. De nagyon tisztelem őt, nincs bennem féltékenység. Mindig jó látni, ha valaki nagyon komoly küzdelem árán végül eljut oda, ahol lenni akart, és vele ez történt, és nem érdemtelenül.Tart még a forgatókönyv miatti viszály önök között?Nem, annak már jó pár éve, azóta nem beszéltünk. De elképzelhető, hogy ő úgy érzi, én hátba szúrtam. Pedig én csak kitaláltam azt a fiktív kislányt, nem ismertem a családját. Aztán kiderült, hogy valóban van lánya. Talán kicsit túl közel állt az általam kitalált helyzet a valósághoz.Nyitókép: HVG / Cabrera MartinA hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét, és ajándékozz hvg360-előfizetést!