Amikor Tarr Zoltán nemrég bejelentette, hogy a kormány megkezdi a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) átfogó átszervezését, szinte hallani véltem, ahogy a kulturális szféra egyszerre sóhajtott fel és tartotta vissza a lélegzetét.A szándék történelmi és üdvözlendő, hiszen a 2026-os tavaszi választási fordulat után égető szükség van a lojalitásalapú fideszes kultúrpolitika felszámolására. A hogyan azonban legalább annyira fontos, mint a mit. A NER kegyosztó rendszerét csak egy szakmai alapokon nyugvó modell válthatja le. Az alábbiakban röviden arról írok, szerintem miket nem szabad figyelmen kívül hagyni – illetve mit lenne érdemes minél hamarabb figyelembe venni.Az elmúlt tizenhat évben az NKA az intézményesített osztogatás állatorvosi lovává vált. A fideszes kultúrpolitikát valójában nem a nemzeti értékek, hanem a nyers elitcsere és a pártállami lojalitás mozgatta. Emlékezhetünk L. Simon László abszurd menesztésére a Nemzeti Múzeum éléről, őt a saját maga által is épített gépezet darálta be egyetlen kiállítási fotó miatt. A vízfejű, túlcentralizált NKA-t ráadásul teljesen felesleges, párhuzamos intézményrendszerekkel – mint a gigantikusra hizlalt, Demeter Szilárd-féle Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ) vagy a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) saját pénzosztó csatornái – vették körbe, és elszívták a levegőt, a forrásokat a független alkotók elől. Éppen ezért Tarr Zoltán bejelentése az NKA átszervezéséről egy olyan pillanat, amelyet olyan sokan vártunk. És várjuk azt is, hogy arra ne zárt ajtók mögött kerüljön sor. Jó lenne, ha végre érdemi egyeztetések során alakulna a kultúra sorsa.A magyar ugar és a brit karnyújtásAhhoz, hogy megértsük, mekkora a baj, és hová kellene eljutnunk, érdemes górcső alá venni az NKA jelenlegi működését és annak egyik tökéletes ellenpontját, a brit Arts Council England (ACE) modelljét. A két rendszer közötti szakadék leginkább a hatalomgyakorlás módjában és a pénzügyi ellenállóképességben mutatkozik meg. A két rendszer összehasonlításáról részletesebben írtam a Substack-csatornámon, ajánlom azt az igazán ínyenceknek.A magyar modell egy merev, eddig olajozottan működő hatalmi gépezet (bár eredetileg nagyon másmilyen volt, csak hát ki emlékszik már arra). Az NKA elnöki székében a mindenkori kultúráért felelős miniszter ül, aki a Hankó Balázs miniszteri tevékenységének köszönhetően hírhedt „miniszteri keretből” bármiféle pályázat vagy szakmai kontroll nélkül oszthat ki hatalmas összegeket azoknak, akiknek akar. Ha ez nem lenne elég, a kollégiumok összetétele is nyíltan a politikai kontrollt szolgálta eddig. A harmados kvótarendszer értelmében a tagok egyharmadát a miniszter, egyharmadát a Fidesz értékválasztásaitól nem túl távol álló (lehet ennél szebben megfogalmazni a lojalitást?) MMA delegálja, és csupán a maradék egyharmad jut a szakmai szervezeteknek – amely szervezetek többsége, mit ad isten, szintén úgy került kiválasztásra, hogy ne legyen túl ellenséges a fideszes kormányzattal. És ezek a delegáltak döntenek jelen pillanatban, az áprilisi választás után is a kulturális támogatásokról. Ez a struktúra matematikai pontossággal garantálta létrehozása óta a kormányzati akarat kétharmados, kikezdhetetlen érvényesülését a független szakmával szemben. Pénzügyileg pedig a magyar rendszer szinte kizárólag egyetlen lábon áll: a büdzsé kábé 90 százalékát az ötös lottó játékadója adja. Ha beüt a válság, és az emberek kevesebbet lottóznak, a magyar kultúrára kevesebb jut. https://hvg.hu/elet/20260815_tarr-zoltan-nka-rendbetetel-miniszteri-kinevezettek-cserejeEzzel szemben a brit Arts Council England, amely távoli rokona az NKA-nak, a hatalom horizontális elosztásának mesterpéldája, amely a „karnyújtásnyi távolság” (Arm’s Length Principle) elvén nyugszik. Ez kimondja, hogy az állam kijelöli a költségvetést és a társadalmi makrocélokat, de aztán szigorúan hátra is lép. A konkrét pénzosztásba, a művészeti minőség megítélésébe a minisztériumnak, azaz a politikának semmi beleszólása nincs. A döntéseket az alulról építkező Peer Review, azaz a kortárs szakértői értékelés rendszere hozza meg. Itt nem politikai kinevezettek, hanem algoritmus által kiválasztott, aktív művészekből és szakemberekből álló panelek pontozzák a pályázatokat, teljesen átlátható módon. A brit modell ráadásul pénzügyileg is ütésállóbb. A lottóbevételek mellett a kormányzati normatíva és egy elképesztően kiterjedt piaci ösztönzőrendszer tartja el a szektort. A színházi és zenekari adókedvezmények, vagy az adományokat megduplázó állami kiegészítések (matching fund) vonzzák a magántőkét, érdemben csökkentve az állami kiszolgáltatottságot.