„Szerettem volna valamit mondani arról, mi van az én nemzedékemmel, mi ez a fura elveszettség” – mondja Olasz Renátó színész, rendező részben önéletrajzi alkotásáról, a Minden csillagról. Mitől érzik magukat elveszettnek a mai harmincasok? Mit tanult Olasz Renátó mesterétől, Tarr Bélától? Hogyan készített no-budget filmet, és bízik-e a filmes rendszerváltásban?
Mi volt az erősebb motiváció a Minden csillag című első játékfilmjéhez: a szembenézés egykori önmagával, a kilátástalan, pálinkagőzös vidéki sorsok megidézése vagy az Y generáció tanácstalan életérzésének megmutatása?Nem hiszek a művészet terápia jellegében. Az önmagunkkal szembenézésre egy valódi, komoly terápia való, ami nagyon fontos szerintem! A filmmel szerettem volna valamit mondani arról, mi van az én nemzedékemmel, mi ez a fura elveszettség, tanácstalanságérzés bennünk egy olyan világban, ahol valójában bármit el lehetne érni. Igazán ez érdekelt. Teljesen egyértelmű volt, hogy vidéken akarok forgatni. Bármilyen intellektuális magyarázat helyett ösztönösen éreztem, hogy vidékre kell mennem, és abban a városban, Tiszavasváriban kell forgatnom, ahol születtem, mert azt ismerem. Nyilvánvaló volt az is, hogy azokról az emberekről, barátokról, szerelmekről szeretnék beszélni, akiket otthagytam, hiszen belőlük is vagyok, meghatározzák a gyökereimet. Rájött, hogy mitől, mihez képest érzik magukat elveszettnek a mai harmincasok?A film debreceni vetítése után odajött hozzám egy gyerekkori barátom, egy nagydarab srác, könnyes szemmel, és azt mondta nekem: „Erről van szó, haver, végre valaki beszél arról, hogy a mi nemzedékünk nem tudja, merre vagyunk arccal, és fogalmunk sincs, miért nem tudjuk, merre vagyunk arccal.” https://hvg.hu/kultura/20251109_olasz-renato-minden-csillag-kritika-waskovics-andrea-magyar-film
