A háborúzás evolúciós hátterének feltárása nemcsak az emberi történelem megértéséhez, hanem saját természetünk elmélyültebb megismeréséhez is hozzájárulhat. A háborúzás nem eredendően emberi találmány, hanem olyan viselkedésminták továbbélése, amelyek az evolúció során különböző fajoknál más-más formában jelentek meg. Ha megértjük, hogyan függ össze a konfliktusok természete a csoportok méretével, a társadalmi szerepek megoszlásával vagy éppen a matriarchális/patriarchális szerveződéssel, akkor saját történelmünk mélyebb rétegei is érthetőbbé válnak. Az állatvilág példái segítenek felismerni, hogy a háború csoportstruktúrák, erőforrásviszonyok és szerepmegosztások összjátéka. Az állati viselkedés az egyik legfontosabb evolúciós tényező. Megértése az ökoetológia feladata. Az emberi konfliktusok sem pusztán biológiai szükségszerűségek, hanem olyan mintázatok, amelyeket – ha megértjük őket – képesek lehetünk átalakítani.
A háborúzás, mint az emberé is, csoportos agresszió, azonos fajok belharcai. Tehát alapvetően nem zsákmányszerzés, hanem a terület, erőforrások, státus és szaporodási lehetőség körül szerveződik. A természet nagy részében ezek korlátozottak, ezért a versengés elkerülhetetlen. Ahol a verseny csoportok között zajlik, ott megjelenhet a háborúzás primitív formája, ami szervezett, ismétlődő, koalíciós agresszió. Hangsúlyozni kell ismét, hogy azonos fajhoz tartozó, elkülönülő csoportokról van szó. Az élővilág egyedi agresszióját magyar szerzők is feldolgozták, de a háborúzást alig érintették.
