„Wenn du mich siehst, dann weine”, azaz Ha meglátsz engem, sírj– olvasható az Elba medrében található egyik híres éhségsziklán. Ezek azok a kőtömbök, amelyek akkor bukkannak elő, amikor kétségbeejtően alacsony a folyó vízszintje. Le lehet olvasni róluk a korábbi aszályos években bevésett évszámokat, a cseh–német határ közelében fekvő Decínnél lévő éhségszikláról ezeket: 1417, 1473, 1616, 1830. Az éhségsziklák története Robert Macfarlane most megjelent Élnek-e a folyók? című könyvében olvasható. A decíni éhségszikla az ElbábanWikipédia / Norbert Kaiser / CC BY-SA 3.0A kötetet a The New Yorker, a The Economist és a The Guardian is az év legjobb könyvei közé választotta tavaly. A siker egyik titka valószínűleg a kötet szomorú aktualitása, ami Magyarországot is érinti, méghozzá különösen erősen. Ezen a nyáron a Duna éhségsziklái is láthatóvá váltak, a folyó vízszintje több magyarországi szakaszon történelmi mélypontot ért el. Olyan területek tűntek fel, amelyeket eddig mindig víz borított. A Duna alacsony szintje miatt a Paksi Atomerőművet szinte teljes egészében le kellett állítani. Robert Macfarlane angol írónak, a Cambridge-i Egyetem tanárának egyik fő témája a környezetvédelem. Az Élnek-e a folyók? című már a második magyarul olvasható könyve, amelynek központi kérdése, hogy tekinthetünk-e a folyókra élőlényekként, és nem kizárólag az ember által felhasználható erőforrásokként.
Miért lehet több joga egy cégnek, mint egy folyónak? Tekinthetünk élőlényként a vizekre?
Robert Macfarlane angol író és környezetvédő Élnek-e a folyók? című könyvében arról ír, hogy a folyók jogi személyekként védelmet kaphatnak a környezetkárosító nagyvállalatokkal szemben.







