Szerdán éjjel nem alszunk a zárt ablak mellett is pumpáló Nemzeti Veretéstől. Csütörtökön reggel nagy bögre kávék után azt tesszük, amit Szent István ünnepén minden felelős budapesti állat- vagy embertartó: elmenekülünk a gyerekkel a balatoni rokonokhoz. A közeli megyeszékhelyről is jön több generációnyi vendég, estére így, egy nappaliba zsúfolódva olyan, mint a nagycsaládos karácsony: a vacsora egyben székfoglalós játék, utána hárman kérdezik meg egy perc alatt, kérek-e ugyanabból a fagyiból, a szőnyegen aznap találkozott gyerekek sakkoznak, egyszerre négyen. Amikor Baka András tűnik fel a tévén, az őt észlelő egyik felnőtt megkérdezi: miben is játszott? (Pályája itt.)
Ilyen körülmények között indul a központi tűzijáték közvetítése ezredéves államiságunk közismert szimbólumával, az Északi Jégtündérrel (Szász Júlia érett, részletgazdag alakítása). A show-t már őszinte érdeklődéssel figyelik legalább a felnőttek: azért nem minden nap jelenik meg a Duna fölött, drónfüzérekből kirakva Franco Nero, de ha legközelebb elvisszük Dsida Jenőt a magyar nappalikba, javaslom, feliratozzuk a sorokat, talán máshol sem pisszenés nélkül, vigyázzban állnak közben. A vége felé, a Parlamentre vetített nyomdagépek körül ötlik fel valakiben, hogy kötelező-e mindenkinek, aki rászabadul az ünnepre, röviden summáznia a teljes magyar történelmet. És tényleg, egyszer lehetne csak Mazsola és Tádé, kézen fogva Jászai Marival és Sinkovits Imrével, tavakban állva, amikben van víz.
