Ballag a gyerek az óvodából, egy meeting végéről kényszerűen meglépve is területi dobogós helyezést érő sprintet kell felmutatni a dombig, hogy lássam ezt. Az épület mögött dohányzó konyhás néni elnéző mosolyával kísérve inget rángatok a bringáspólóra, a lépcsősor felére átázik, és akkor még csak mától lesz durva hőség. Közben már hallom, hogy a gyerekek, úgy huszonnégyen, kánonban szavalnak odafent.
A legtöbb szülőt nem érdekli, hogy nem nagyon lehet érteni őket, mert reggel óta párás a szemük, és most pipiskednek az iPhone-okkal. Én meg csalok, mert értem: amikor nem a családommal vagyok, részben online meetingekben élek, úgyhogy ha egy szótagot elkapok, abból meg a kontextusból már rutinszerűen kitalálom a másik kettőt. (Béka, gólya, gólyahír a megfejtések kulcsszavai – nem a hét legdurvább feladványai, bár a logikai sorrend titokzatos.)
A Cica csoport csodálatos pedagógusairól szóló saját, párás szemű posztjaimat meghagyom óvatlan barátaimnak és követőimnek, itt csak arra a részre térnék ki, hogy három év (plusz másfél év bölcsi, egy emelettel lejjebb) alatt hányszor fedeztem fel
takkra ugyanolyan viselkedésmintákat a pisisek között, mint amiket felnőttként játszunk nagyban.
Kicsit úgy vagyok vele, mint a jogsira gyűjtött X büntetőpont után a pályaalkalmassági vizsgával: elég sok embert tudnék visszautalni az oviba egy ismétlő körre. Vagy legalább belevenném az érettségibe, amit már addigra is elfelejtünk, pedig sok kanyart levágna, ha mindannyian átismételnénk, hogy:
