A mentőzésből elege lett, nem volt hozzá eléggé hideg feje. Edzett volt, de nem volt felkészülve arra, amit a Szent János Kórház pszichiátriáján látott. Elavult szemléletűnek tartja a reformkísérletet a pszichiátria területén. Szerinte ezt egy szervezetfejlesztőre kellene bízni, nem pszichiáterekre, mert „belülről magunkat nem lehet megreformálni”. HVG-portré.
Első ránézésre két fontos irány rajzolódik ki az életéből: szervezőkészség és a traumák legszélesebb spektrumához fűződő érzékenység, illetve fokozott érdeklődés. A családban mindenki számára nagy példakép volt az anyai nagyapám, Haraszti István, aki bőrés nemigyógyász volt. Orvosként részt vett a spanyol polgárháborúban, majd a második világháború kitörése után Chilébe emigrált. Szociálisan rendkívül érzékeny volt, azért is választotta az említett szakterületet, mert akkoriban széles társadalmi rétegekkel találkozhatott a munkája során. A tripper és a szifilisz akkoriban nem csak a szegényebb rétegeket érintette ugyan, de ők kapták a legkevesebb segítséget. Miközben szíriai menekülteken vagy Ukrajnában segít, közben saját magát is jobban meg akarja érteni? Igen. Egyébként 2015-ben volt a menekültválságnak némi pikantériája, hogy az arab menekülteken nagyon sok zsidó származású ember segített akkor Budapesten. Nyilván már gyerekként megéreztem, hogy vannak otthon kibeszéletlen események, hogy a traumának nincs nyelve. Később az orvosin szembesültem azzal, mennyire tönkre tudnak menni fiatalok azáltal, hogy olyasmit várnak el tőlük, ami nem hiszem, hogy egészséges. Kegyetlen beavatási rítusnak tartom például azt, amikor az orvosin teljesen felkészületlenül bemegyünk a boncterembe, felvágnak előttünk egy hullát, felszeletelik például az agyát, és akkor az a mondás, hogy az a jó orvos, aki ilyenkor nem mutat érzelmeket. „Hogy leszel így orvos, ha ezt nem bírod?” – kérdezik. Többen elájultak, köztük volt olyan is, aki később az egyik legjobb orvos lett. Nekem ez a légkör túl sok volt, fizikai tüneteim lettek a szorongástól, ezért terápiába kezdtem járni.
