A Szamos mellett nőttem fel, a folyó medrét felelőtlenül kotorták ki, rosszul szabályozták. Mindent láttam, amit a vadvízi tragédiákból látni lehet. Hirtelen eltűnéseket, örvénylés okozta balesetet, emberi felelőtlenségből származó szerencsétlenségeket. Vízi mentést, kétségbeesett keresést, part mentén kiabálást. Óvatos, de jól terhelhető, átlagos úszó lett belőlem, legalább annyira szeretem a vizet, mint amennyire félem is.Ezzel a háttérrel kezdődött az idei pihenésem a tenger mellett – nagyon-nagyon ragaszkodom ehhez az éves élményhez. Ötvenéves vagyok, az elmúlt évtizedekben rögzültek a szokásaim. Rendszeresen, aktívan sportolok, napi egy-másfél órát most is. Ismert szervi betegségem nincs, nem dohányzom, alkoholt a lehető legritkábban, a legkevesebbet fogyasztok. A vízi biztonsági szabályokat ismerem, betartom és mindig betartatom szűkebb környezetemmel. Egyedül sosem megyek vadvizekbe. Sosem feszegetem a határaimat. Minden vízbe merülés előtt felkészítem a testem a hőmérséklet-különbségre. Figyelembe veszem az időjárást. Nem kockáztatok, kimerülten, felhevülten nem úszom. Folyamatosan figyelek a vízben lévő társaimra.Mindezzel együtt néhány nappal ezelőtt elvesztettem a kontrollt úszás közben. Teljesen csendes tengerbe úsztam be többedmagammal. Egy gyakorlott úszóval és néhány amatőrrel. Sziklás partszakasz volt, a parthoz közel több szikla is kiállt a vízből, ezek között kalandoztunk. Ketten úsztunk, egymás mellett a parttól a legmesszebb, de még mindig egy zárt öblön belül maradva. Nem fáradtam el, a mellettem úszó profi sportoló úgy döntött, tovább megy, megnézi, mi van az öböl határain túl. Én nem vállalkoztam erre a bravúrra, úgy döntöttem megpihenek az egyik vízből kiálló sziklánál, és visszafordulok a part felé. Húsz perc lassú úszás volt mögöttem, és ugyanennyi várt rám a partig. Pihenés után, tökéletes közérzettel vágtam neki a visszaútnak, semmilyen válságtünetem nem volt. Komótosan tempóztam két kiálló szikla között. Száz-száz métereket haladva megálltam, újra megpihentem, néztem a tájat. A harmadik pihenő után hirtelen arra figyeltem fel, hogy megváltozik a szívritmusom, a szívem soha nem tapasztalt ütemben kezdett verni. Annyira váratlan volt, hogy először kételkedtem: valóban a saját testemben érzek változást? Nem maradt gondolkodásra időm, mert a heves, nem enyhülő szívdobogáshoz légszomj társult annak ellenére, hogy vizet nem nyeltem, és látszólag kiegyensúlyozottan, jó tempóval haladtam.Néhány másodperc, vagy inkább a másodperc tört része alatt romlott az állapotom. Nagyon hamar rájöttem, hogy olyan rosszullét környékez, amely nem teszi sem azt lehetővé, hogy pihenés céljából úszásnemet váltsak, sem azt, hogy felfeküdjek a víz színére, és hagyjam magam sodortatni. Végtagjaimban jelentkezett az egyre erősödő görcs. A következő pihenőszikla elérhetetlenül messzinek tűnt.A társaság többi tagja, akikkel együtt mentem vízbe, pár méterre tőlem úszott. Hozzám közel a gyengébben úszók, távolabb a profi sportoló. Annyi erőt még össze tudtam szedni magamban, hogy egyetlen mondattal figyelmeztessem a közelieket, ne menjenek bennebb. De segítséget kérni már nem tudtam. Akkor értettem meg, hogy a vízi szerencsétlenségek legtöbb áldozata miért némán süllyed el. Minden energiámmal arra összpontosítottam, hogy fenn tudjam tartani a fejem a víz felszíne fölött. Kiabálni, csapkodni már nem volt erőm.A hozzám közelieknek nem tűnt fel, hogy baj van, a távolabb úszó azonban érzékelt valamit. Nagyon gyorsan ott termett mellettem, és a mozgásomból, a levegővételemből, az egyetlen halk szóval kimondott segítségkérésemből azonnal tudta, hogy nagy a baj.Szakszerű mozdulattal nyújtott segítséget: jobb karjával a bal vállam alá nyúlt, támaszt nyújtott. Épp annyira, hogy segítsen a víz fölött maradni, és szabadon maradt karjával a part felé tudjon úszni. Felismerte azt is, hogy addigra cianotikus lettem, és teljesen beszűkült tudatállapotba kerültem. Már nem érzékeltem a teret, nem tudtam, merre a part. Rövid tőmondatokkal irányított, biztatott, és folyamatosan közvetítette, mennyi van még a szárazföldig.Ez a nyugodt mozdulat, azok a nyugodt utasítások védték ki, hogy végleg elhatalmasodjon rajtam a pánik. Minden légszomjam ellenére képes voltam együttműködni, szabadon maradt fél karommal tempózni, és néhány végtelenül hosszúnak tűnő perc után kiértünk a szárazföldre.A vízi krízist követő két órában lassan, de biztosan stabilizálódott az állapotom. Az elkékült végtagjaim és arcom visszanyerte eredeti színét. Elmúlt a heves szívverés. Képes voltam saját lábamra állni, és megtenni a hazafelé vezető szűk egy kilométeres utat.Orvosi segítség, vízi mentés nem volt a közelben – lakatlan területen jártunk. Az életemet veszélyeztető krízis okait természetesen nem hagyom kivizsgálás nélkül, még akkor sem, ha a tünetek látszólag nyom nélkül elmúltak. De néhány tény túlmutat a személyes válságomon, ezekre szeretném felhívni a figyelmet.A víz kockázatot jelent mindig és mindenkinek – minden biztonsági intézkedés, szabálykövetés ellenére. Bárki, a legjobb egészségi állapotban, optimális körülmények között is kerülhet válságba. Ezt minden vízbemerüléskor mindenkinek érdemes tudatosítani. És a válságra mentettként és mentőként is fel kell készülni. Ha volt bármiféle teljesítményem ebben a történetben, akkor talán annyi, hogy több életmentő tanfolyam után tudtam némileg mérsékelni a saját pánikomat, és pontosan tudtam, hogyan kell együttműködni, a még mozgosítható energiáimat használni. Vagy, hogyan nem kell nehezíteni a mentést kétségbeesett kapkodással és kapaszkodással.Ennél is fontosabb tapasztalat, hogy mit jelent a vízi mentésre felkészült ember jelenléte. Olyasvalaki volt mellettem, aki felismerte a válsághelyzetet. Aki pillanatok alatt felmérte a segítségnyújtás leghatékonyabb módját. Akinek volt elég ereje és technikai tudása a mentéshez. Ha nincs ott, nem méri fel jól a helyzetet, késik pár másodpercet: esélyem sincs az életben maradásra. Az esetet követő napokban jutott eszembe megkérdezni, honnan tudta, mit kell tenni? Egyszerű választ kaptam: tanulta és gyakorolta.Arra szeretnék kérni mindenkit, aki vadvízi sportra, kalandokra, nyári lubickolásra, egyszeri vízbe gázolásra szánja el magát: tanuljon és gyakoroljon. Ha teheti, menjen el vízimentő-tanfolyamokra. De legalább nézzen meg egyet a sok tucatnyi elérhető oktatóvideóból. Az én életemet egy kinyújtott, stabil kar mentette meg. Egy nyugodt emberi hang. A hála nem jó szó annak kifejezésére, hogy ez mit jelent, milyen mély pánikból, beszűkülésből tudja visszahozni az embert a másik ember hangja.Van egy generációs csavar is ebben a történetben. Az én nemzedékem már a sport, az egészséges életmód jegyében élte le az életét. A fizikai erőnlét fejlesztése, fenntartása kaland, öröm és kihívás sokunk számára. Ötvenévesen úgy élni, hogy az ember terhelhető, magabiztosságot ad. És ez jó. Az ide nekem az oroszlánt is érzés azonban megtévesztő. Akárhány éves az ember (pláne, ha középkorú) számolni kell azzal, hogy a teljesítőképesség pillanatnyi állapot. És pillanatok alatt gyengülhet, vagy el is veszíthető.Én most szerencsés voltam, mert volt mellettem valaki, aki a vízi mentést, a mások iránti felelősséget tanulta és gyakorolta. Mindenkinek azt kívánom, legyen mellette ilyen ember a bajban, és mindenki tudjon ilyen emberként ott lenni bárki mellett, aki rászorul.Nyitókép: ShutterstockA hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét, és ajándékozz hvg360-előfizetést!