Ha az ember jó hosszú ideje jár a Szigetre, botladozik végig évtizedek óta a K-hídon, állja ki a sort a karszalagért, az italért, hogy ne fulladjon meg, a vécénél, mert annyit ivott, na akkor feljogosítva érzi magát arra, hogy „Régen minden jobb” felkiáltással dobja félre a programot. Jó, annyira azért nem akar dagonyázni a fiatalságában, hogy elmenjen a nulladik napra, amelyet pont „az ilyeneknek” szerveztek meg, akik gedappázva csapatnak végig fröccsel a kezükben, és szidják a repoharat, közben a ’97-es Bowie-koncertről áradoznak és azt mondják, ők is felpattantak a színpadra 2006-ban Iggy Pop mellé, mert úgy emlékeznek, de igazából nem emlékeznek, mert ami a Szigeten történik, az a Szigeten marad.Nulladik nap a Szigeten HVG / Cabrera MartinSzóval, ha az ember középkorú, és valahogy nem tudott lejönni arról, hogy a Szigetre járjon, mert túl sokáig talált mindig valami érdekeset (értsd: „na már megint a tíz évvel ezelőtti programot sikerült összerakni???”), aztán egy pár éve meg már egyáltalán nem, ennek ellenére a FOMO (a mi??) kihajtotta, és akkor már úgy maradt, a városi léte részévé vált, pont mint a hannoveri villamos szidalmazása ahelyett, hogy azt az egy megállót legyalogolná, akkor ott lesz a Szigeten, bármi is történik.És persze eljön az a pillanat, amikor rájön: érdemes elfogadni a tényt, hogy sokkal jobban változik, mint a Sziget. Nem a közönsége, hanem a fesztivál maga. És itt jön a képbe az, hogy ez a fesztivál mindig sokkal többről szólt, mint a headlinerekről: mindig is erős volt rétegzenében (jó, régen minden jobb volt, bár tavaly a japán metál nagyot ütött), mindig is erős volt abban, hogy az ember csak úgy belefutott valami meglepetésbe a portugál hiphoptól egy random utcadobolásig, és mindig is erős a zenén kívüli produkciókban, azok nem valami resztlik voltak, hogy kitöltsék az emberek napközben az időt, ha már kialudták magukat valami jógajurtában és az Auchanban is feltankoltak.Na ilyen előzmények után kedd este úgy mentem ki, hogy két koncertet is találtam magamnak: az egyik a délutáni sávban a Wolf Alice volt, a másik meg hajnalban az Underworld – az egyik inkább a jelen, a másik meg a távoli múlt(am), a legnagyobb logisztikainak csúfolt és a porra fogott kérdés pedig az lett: na de mi az eget csinálok a kettő között?Mondanom sem kell, a Wolf Alice-ról lemaradtam, az Underworldnél meg végig ott motoszkált a másnapi munkavégzés felett érzett aggódás, a kérdés viszont meglepően könnyen megválaszoltatott, némi generációs megbicsaklással: magamat is meglepve képes voltam sorban állni egy olyan produkció kedvéért, amiből mostanáig csak pár másodperces videókat láttam, és ezek nagyjából ugyanazt a koreográfiát követik. Ezt:A Siegfried und Joy berlini illuzionistaduó ehhez képest 45 perces show-t ígért a The Joker nevű mini Magic Mirror-szerű sátorban, színpaddal, székekkel, flitterrel – ami a por mellett az idei Sziget leglátványosabb eleme, bár lehet, hogy csak azért, mert a füstön át csak ez látszik jól.Nem vagyok egészen biztos abban, hogy azok közül, akik beültek a sátorba, bárki is rajongója lenne a flitternek, a csillámpornak, vagy akár a bűvészetnek, ami mégiscsak a műfaja lenne ennek a produkciónak. A bűvészkedés biztos kell a mágiához, de ez az előadás mégsem ettől működött, hanem attól, ahogy Siegfried és Joy be akarták és be is tudták vonni a közönségüket. Persze, ebben sincs semmi műfajidegen, ha máshonnan nem, filmekből emlékezhetünk arra, ahogy kettéfűrészelnek, eltüntetnek, majd előkerítenek valamit vagy valakit, és ha valaki beül az első sorba, az jó eséllyel része lesz a műsornak. Siegfried & Joy fellépéseSziget FesztiválNos, sorrendben: kettéfűrészelés nem volt, eltüntetés annál inkább, jó, kétharmadrészt a fentebb is látott módon, előkerítés is akadt – ez akart a valódi trükk lenni. A valódi mágia viszont tényleg a szórakoztatás volt, ahogy mindenki része lett a játéknak, együtt lelkendezett és a végén együtt tűnt el a közönség is. Nem mondom el a trükköt, de mutatom:Siegfried és Joy egyébként szerda délután a nagyszínpadra ígért valami nagyot – érdemes lehet odalátogatni fél hétkor, a Carson Coma koncertje után.Az estém másik fő programját is a Jardin des Arts szigetnegyed adta, jóval gigantikusabb, jóval profibb és sokkal-sokkal szimmetrikusabb produkcióval: a Recirquel artistái az AK Dance Community táncosaival és Valerie Divine drag performerrel alkottak meg egy show-t. A Liberty, Love, Rave a rendező Vági Bence szándéka szerint a nyolcvanas évek rave partijait idézi meg, ugyanakkor a harmincas évek kabarévilága is ott motoszkál, ahogy az azt megidéző hetvenes évekbeli filmek táncos jelenetei is beugorhatnak a nézőnek.Mellesleg van egy kis cirkuszi artistaszám, a magyar kultúrát megidézve a drag performer szórványos káromkodásán túl bekúszik egy néptáncra hajazó remek szóló, a súlypont azonban Valerie Divine-on van, aki a másodpercre megkoreografált és megírt produkcióban is képes hozni azt az illúziót, hogy a mágia a szemünk láttára születik meg. Marilynként és útszéli házmesterként is megmutatja, milyen dominálni.A Recirquel Liberty, Love, Rave című előadása HVG / Cabrera MartinHogy ezt nem a Magic Mirrorban teheti meg, hanem egy profi színpadon több tucat egy ütemre mozgó táncossal, az épp úgy új szintre emeli ezt a kultúrát, mint ahogy megmutatja: honnan hová jutott a Recirquel társulat, amely 14 éve a Szigeten debütált, mára pedig stabil a magyar kultúra stabil exportcikkeként tért vissza a fesztiválra.A show aztán megadta a választ az Underworld-dilemmára is: a rave lüktetésében egyszer csak meghallottam a Born Slippyt, és – a színházi tér székein kényelmesen üldögélve – magamban szépen kipipáltam ezt is. Lehet, hogy régen nem volt jobb, csak más? Vagy csak én változtam?Ha valaki megvárta az Underworldöt, majd mesélje el.