Goran Bregovic negyven éve velem van, emlékszem, a moszkvai egyetemi kollégiumban kártyáztunk, amikor először meghallottam a Lipe cvatu, sve je isto k’o i lani című dalt, amit persze nem a mostani Bregovic-együttes adott elő, hanem a Bijelo Dugme (Fehér Gomb) nevű valóban jugoszláv zenekar. Akkor csak az a sor maradt meg bennem, hogy „Ravna ti je Jugoslavija”, viszont ez annyira megfogott, hogy azon melegében legalább tízszer meghallgattam a dalt. Négy év belgrádi tudósítóskodás után már kívülről tudom a szöveget, és a környezetemben lévők nagy bánatára rendszeresen éneklem is. https://youtu.be/EHyKXh6kIUI?si=eX7_-Qo9gXEyXvj0A Bijelo Dugme az 1980-as évek végén felbomlott, a horvát apától és szerb anyától Szarajevóban született, igazi balkáni Bregovic is saját útjára lépett, s pályánk sokszor keresztezte a másikét, persze csak úgy, hogy Belgrádban, Moszkvában, Budapesten is rendszeresen ott voltam koncertjein. Lányaimmal együtt, akik nemrégiben bevallották, hogy szerelmesek voltak a ma már 76 éves sármos zenészbe.Most is nagyon vártuk a fellépést, ám amikor fél órával a koncert kezdete előtt megérkeztünk a Szigetre, a nagyszínpad előtti tér szinte teljesen üres volt. Azt sejtettem, hogy a nulladik napon nem lesz telt ház, de nagyon rosszul éreztem magam, amikor Bregovic, valamint a Temetési és Esküvői Zenekar többi zenésze üres nézőtér előtt állította be a hangzást. A koncert elején sem tolongtak a nézők, de ahogy telt az idő, a Sziget távolabb tartózkodó népe rájött arra, hogy érdemes a nagyszínpadhoz jönni.Sziget fesztivál 2026 0.nap, 2026.08.10., Goran Bregović és a Wedding & Funeral Orchestra, fesztivál, szórakozás, koncertHVG / Cabrera MartinAnnak ellenére sokan gyűltünk össze, hogy – legalábbis szerintem – az új dalok, többek között az „Úzó és banán”, vagy a „Maki, maki”, nem hagynak igazán mély nyomot az emberben. A régi dalok viszont nagyon jól szóltak, egymást követték a kötelező nóták, az Ederlezi, a Mesecina, a Bella ciao, vagy éppen az Arizonai álmodozók című film kezdetben Iggy Pop énekével ismertté vált betétdala, az In The Death Car, az addig egyhelyben álló nézők is táncolni kezdtek.Miközben tényleg minden együtt volt a koncert második felére és jó volt a hangulat, a sokadik Bregovic-élmény után most először volt olyan érzésem, hogy mintha egy kicsit fáradna az egész produkció, most először nem éreztem azt a tüzet, amely minden korábbi fellépés meghatározója volt. Talán az is számított, hogy a Bregovic-koncertek általában hosszabbak, mint a Szigeten engedett 75 perc. Valószínűleg az is árulkodó, hogy ezúttal elmaradt Bregovic egyik jól ismert poénja. Máskor a földön lévő, valószínűleg whiskyt tartalmazó pohár kiürítése után azt mondta, ezt a számot csak akkor játssza el, amikor jól érzi magát. És persze az is igaz, hogy a világosban tartott fellépések soha nem tudnak olyan magukkal ragadóak lenni, mint a villanyfényes koncertekBregovicék után következett a Morcheeba, amelyet eléggé el nem ítélhető módon a távolból hallgattam, és csak néha-néha jelentem meg a nagyszínpad közvetlen közelében. Viszont amikor ott voltam, megállapíthattam, hogy ugyanúgy emlékezeteset alakított, mint negyedszázaddal ezelőtt, amikor először láttam őket a Szigeten.A hivatalos meghatározás szerint elektronikus zenét, house- és trance zenét játszó Faithlesst viszont teljes felkészültséggel vártam, és nem csalódtam. Egyrészt megható volt, ahogy a kivetítőkön és a hangszórókon keresztül láthattuk és hallhattuk az együttes négy évvel ezelőtt elhunyt alapítójának és frontemberének, Maxi Jazznek az arcát és a hangját. Másrészt a Faithess – miközben alapvetően régi nótáit játssza – hangzásban és látványvilágban abszolút képes volt a megújulásra. A legismertebb dalok, egyebek mellett az Insomnia, vagy a We come 1 „ráncfelvarrott” változata úgy szól, mintha vadonatúj nóta lenne. A színpadon lézerek villogtak, az égen pedig rajba szervezett, világító drónokból rajzoltak különféle alakzatokat. A táncra perdült közönség egyből vette a lapot és sok ezer az egyhez arányban legyőzte társaságunk egyik fiatal és, egyébként szeretetre méltó tagját, aki a következő megbocsáthatatlan mondattal intézte el a Faithlesst: jó ez a zene csak olyan, mintha mindig csak az intróig jutnának el, és soha nem kezdődne el az igazi dal. Ez a kijelentés akár a nemzedékek közötti ízlésbeli különbségek kifejeződése is lehetett volna, de nem volt az: a tömegben a huszon- és harmincévesek is ropták a táncot.Végül egy őszinte vallomás: az este 11-kor fellépő Korda Györgyöt és Balázs Klárit nem vártuk meg. Mondjuk azt, hogy csak azért, mert ma nagyon korán kellett kelni.