Pókember a Marvel-univerzum közepe. Ezt azok sem tagadják, akik szerint egymással összefüggő szuperhősképregények és –filmek sokaságát fellengzős és idegesítő szokás univerzumnak nevezni, mert jobb gazdái ennek a szép latin szónak a csillagászok. Pókember több mint hatvan éve tartó, töretlen népszerűségét részben éppen az magyarázza, hogy sosem volt fellengzős vagy felfuvalkodott, mint az önhittségükben egész univerzumokkal gurigázó Vasemberek és Mr. Fantasztikusok.
Hiába keresték a társaságát nagyobb hatalmú szuperhősök (odabent) és egészen hétköznapi olvasók (idekint), ő queensi manzárdszobájában érezte magát a legjobban. Éppen azért akartunk róla olvasni, mert különleges képességei ellenére megmaradt átlagos fiúnak.
InterCom Tom Holland a Pókember: Vadonatúj napban.
Átlagos és különleges kényes egyensúlyát kellett filmről filmre kikeverniük az adaptációk készítőinek is. Hol jobban sikerült, hol rosszabbul. Amikor túl sok rosszfiút uszítottak szerencsétlen Peter Parkerre a nagyzási hóbortba esett forgatókönyvírók, jellemzően éppen a főhőst sikerült jelentéktelenné tenniük a saját filmjében. Legutóbb – mármint az élő szereplős filmváltozatokban legutóbb, mert azóta újabb animációs film is készült, hagyjuk is – a korábbi Pókembereket is csatasorba állították. Egymás sarkát taposták a Pókemberek és Pókellenségek, és a Nincs hazaút valahogy mégis élvezhető maradt, mi több, egészen meghatódtunk rajta.
