Az idei már a 19. Ördögkatlan lesz, noha egyre gyakrabban emlegeti, hogy a fesztiválszervezést évről évre a nulláról kell kezdeniük. Nem fárasztó ez?Az Ördögkatlant Kiss Mónival ketten – két bölcsész – találtuk ki 2008-ban. Az ő szerepe egyenrangú az enyémmel, ha bármelyikünk azt mondaná, hogy elég volt, akkor vége lenne. A legfőbb motiváció nyilván az érdeklődésünk; én rendező vagyok, Móni dramaturg, tehát a színház eléggé középpontban van az életünkben, de bennünket valójában a kultúra minden ága érdekel. Amikor eszünkbe jutott egy „saját” fesztivál, azt mondtuk: olyasmit kellene csinálni, ami nekünk is tetszene, minden műfajból keressük meg azokat, akik szerintünk a legjobbak. Ha szabadon tudnánk álmodni, egyáltalán nem lennénk bajban. Rengeteg ötletünk van, és még több álmunk – és noha tudjuk, hogy le kell faragni belőlük, közben azért nagyon sok meg is valósult. És van egy kicsit szentimentális magyarázatom is: a fesztiválon tapasztalt élmények az embereket egyszerűen jobbá teszik. Nem akarnak rögtön veszekedni azzal, aki kifelé menet a lábukra lép, hiszen egy-egy programon muszáj vadidegenként egymás mellé ülniük, a sok teltházas koncerten, színházi előadáson akár egymásba kapaszkodniuk, szóval muszáj egy kicsit jóban lenniük, mert a programokon gyakran még a földön se fér el mindenki. Ez az öt nap közösséget teremt, a művészet pedig javítja az emberi minőséget. A stoppost automatikusan felveszik, helyet vagy akár esőkabátot adnak a másiknak. Rengeteg energiát ad, amikor ezt látjuk, és ezért is érdemes újra és újra megszervezni a fesztivált. Ettől még persze tény, hogy tizenkilencedszer is nulláról indulunk, és ez méltatlan. De tudomásul vesszük, mi mást tehetünk.Bérczes László HVG / Veres ViktorKözel húsz év tapasztalatával hogy látja, mennyire fenntartható a fesztivál működtetése, gondolva akár a növekedésre, akár a látogatók vagy a bevétel gyarapítására?Ha a mostaninál is nagyobbak lennénk, az inkább veszélyforrás lenne. Sőt, szerintem kisebbé kellene válnunk, mert ellenkező esetben épp a legfontosabb értékünket, a személyességet veszítjük el. Eleve csak a kisebb falvakat kapcsoltuk be, még Villányt sem akartuk, hogy ne a kultúra legyen a fogyasztásért. Azt képzelem – bár én magam nem fogom megérni, hogy ezt megtapasztaljam –, hogy a kis közösségeké a jövő, az emberben ugyanis van egy ösztönös igény, hogy a másikkal együtt leüljön, beszélgessen, ránézzen, megérintse, és akár felszakadjanak benne olyan dolgok, amelyek a tömegben nem fognak.Az a digitalizált világ viszont, amelyben létezünk, épp a „valós” közösségek ellenében hat, és elég erőteljesen.Ez így van, de nem biztos, hogy így is marad. Az a fajta magány, amit a telefonba bújva élünk meg, rengeteg mindent elnyom bennünk, közben meg vágyjuk is a másikkal való kapcsolódást. Mégiscsak van például olyasmi, hogy szerelem, barátság, és ennek elemi vágya a telefonjába belebújó fiatalban is megvan. Ha a jövőről egy hetvenöt éves ember beszélhet egyáltalán, akkor azt mondanám korszerű fogalmazásban, hogy az offline irányába kell haladni, felhasználva az online hozadékát. Mi ezt meg is tesszük. Idén például az egyik díszvendégünk Enyedi Ildikó lesz: legutóbbi, gyönyörű filmjének, a Csendes barátnak a főszereplője egy fa. Ez a fa a sellyei arborétumban található, ötven kilométerre az Ördögkatlantól. Augusztus 8-án, miután előző nap levetítettük a filmet, fesztiválbuszokkal, autóval, stoppal elmegyünk oda; lehet, hogy csak némán ülünk majd egy órát, úgymond felvesszük a kapcsolatot ezzel a fával. Beremend főterén pedig offline rezervátumunk lesz egy körbekerített területen, a fák között, indián tipikkel, bennük programokkal, Cseh András vezetésével, akinek apja, Cseh Tamás a fesztivál védnöke, és aki nem mellesleg több mint negyven éven át a bakonyi indiánok vezetője volt. De mondhatnám a tavalyi eseményünket is, amikor a beremendi otthonból hoztunk el időseket, akik a táborozókkal együtt énekeltek.