Hosszan tartó, súlyos nyaralásból ereszkedünk haza, az Adria meg a karintiai Pressegger See után valamivel könnyebb azt mondani a szürkén hullámzó Balatonra, hogy a szombati napra engedjük el. Már Budapesten érkezik a hír, hogy Sulyok Tamás aláírta az alkotmánymódosítást, ami még csak nem is névre szólóan fosztja meg őt a tisztségétől, egyszerűen csak elbocsát mindenkit, aki éppen köztársasági elnök, amikor életbe lép.
Népszerű azzal élcelődni, hogy Sulyok még arra is alkalmatlan volt, hogy az utolsó elé kerülő helyzetet kezelje, de ez szerintem elég nemtelen dolog egy olyan méltósággal szemben, aki történelmet ír:
ő volt az első magyar köztársasági elnök, aki két markánsan különböző kormány alatt sem volt képes legalább minimálisan autonóm módon viselkedni.
A csavar nyilván az lett volna, ha gerincet növeszt és lemond, egy frappáns levezetéssel deklarálva, hogy nincs az a töltőtoll, amivel ő egy ilyet aláír – de Magyarország idénre már bőven elhasználta a csavarkeretét.
Másnap két hét után újra kölyöktársaságba visszük a gyereket. Épp deklarálom, hogy biztosan nem maradunk a vb-döntőre, nem fogok éjfélkor hazavinni egy romjaira szétpotyogott hatévest, aki a vb eleje óta csakis a tizenegyespárbajoknak szurkol, amikor jön az üzenet, hogy Magyar Péter akkora társadalmi párbeszédet folytatott vasárnap délelőtt egy tőle teljesen független nyílt levéllel, hogy Polgár Juditra gondolt. Ó – mondja házigazdánk. Ó! – teszi hozzá a brazil barátnője, amikor elmagyarázzuk, hogy a Judit egy női név, és a viselője egyik párt környékén sem sakkozott. Óóó! – mondja a feleségem is, aki évekig tanított alsósokat a Sakkpalota Program alapján. (Nem minden ilyet jegyzek meg, de az előző osztálytermébe A/3-as laponként kinyomtattam egy 4×4 méteres posztert élénk társadalmi életet élő sakkfigurákkal, és az ilyesmi beég.)
