„Nem sok dolog fogható ahhoz, amikor belenézel egy haldokló szemébe, és megköszöni, hogy ott vagy vele”
Nem biztos, hogy az ápolónak születni kell, de ha így van, Belinszki Ágnes egészen biztosan erre született. Évtizedek óta dolgozik idősápolóként – nem is szakma ez számára, hanem hivatás, aminek súlya alatt olykor ugyan megrogyik az ember, de olyankor is össze kell szednie magát. Dolgozott apácazárdában, idősotthonban, háziápolóként Ausztriában és itthon. Közben nemcsak a szakápolás fortélyait sajátította el, hanem olyasmiket is megtanult, hogy mennyire szabad kötődni az ápoltakhoz, vagy hogy mit kell mondani az utolsó percekben. „Csuda dolgokat éltem át” – mondja. Édes öregem című cikksorozatunkban az időseket és hozzátartozóikat érintő kihívásokat, az intézményrendszereink működését és a terület krízisét vizsgáljuk szakértők, gondozók, intézményi dolgozók, családtagok és az érintettek megszólaltatásával. Az első részben többek között Tamás mesélt az édesapja ápolása közben tapasztalt kihívásokról – Ágnes egyike volt az ápolónőknek, akik az utolsó időszakban mellette voltak. Ebben a részben ő beszéli el sokéves pályafutásának tapasztalatait, magasságait és mélységeit.
Hogy hogy kerültem ide? Harminc körül lehettem, amikor az anyukám lebetegedett. Rákos lett, a kórházban már tudtam, hogy haza kell hozni meghalni.
