A speciális processzorok mellett a legfontosabb erőforrás, amire a mesterséges intelligenciának szüksége van, a villamos energia. Az adatközpontok egyre növekvő – ráadásul meglehetősen hektikusan ingadozó – energiaigénye mind nagyobb kihívások elé állítja a villamosenergia-hálózatot. A gyorsan és nagy mennyiségben hozzáférhető energia csábítása szülte az ötletet, hogy az adatközpontokat a világűrbe telepítsük.
A nappal és az éjszaka határvonalát, vagyis a terminátort követő napszinkron, alacsony Föld körüli pályán keringő mesterséges holdak napelemei folyamatosan, a nap 24 órájában hasznosítani tudnák a Nap energiáját, anélkül, hogy az időjárás vagy a légköri veszteségek csökkentenék a teljesítményüket. Ennek következtében azonos teljesítmény eléréséhez elegendő lenne ötödannyi napelem, mint a felszínen, és mivel az energiaellátás folyamatos, nem lenne szükség akkumulátorokra sem. Ugyanilyen vonzó az is, hogy az adatközpontok építéséhez nem lenne szükség földterületre, a hűtésükhöz pedig vízre. Az igaz, hogy a földi környezettel szemben a világűrben az elektronikus áramkörök ionizáló sugárzásnak lennének kitéve. Bár ezen a területen egyelőre valóban korlátozottak a gyakorlati tapasztalatok, a Google számításai szerint még a sugárzásra legérzékenyebb alkotóelem, a nagy sávszélességű memória (HBM) is több mint tíz évnyi sugárterhelést képes elviselni, a Starcloud startup pedig már 2025 novembere óta tesztel kereskedelmi forgalomban kapható Nvidia GPU-kat a világűrben. Ennél nehezebb kérdés a karbantartás és javítás: gazdaságos-e cserélni a meghibásodott vagy elavult alkotóelemeket, vagy elég engedni őket elégni a visszatérés során, lemondva így az újrahasznosításukról?
