Olaszország utoljára 2014-ben jutott ki a foci-vb-re, azóta három alkalommal is elbuktak a selejtezőkön. Ez elég erős lejtmenet, mivel a válogatott 2006-ban megnyerte a világbajnokságot, majd 2010-ben győzelem nélkül, két döntetlennel kiestek, 2014-ben egy győzelemmel és két vereséggel jutottak ugyanerre a sorsra, azóta pedig ki se jutottak.Ez rengeteg kérdést vet fel, cikkek és elemzések sora foglalkozott a problémával. Mi az utca emberét kérdeztük arról, hogyan jutott idáig az olasz foci, mit gondolnak arról, hogy már felnőtt egy generáció, akinek nincs emléke a világbajnokságon játszó nemzeti 11-ről, és persze arról, mennyire bizakodók, mit hoz vajon a jövő a válogatott számára? Beszéltünk a Genova törzsszurkolói klubjának tagjaival, valamint Szicíliában kérdeztünk 15 és 85 év közötti férfiakat és nőket vegyesen.Felnőtt egy világbajnokság nélküli generáció – egy elveszett generációAz olaszok immár egymás után harmadszor kénytelenek a kanapéjukról követni a labdarúgó-világbajnokságot, mély beletörődéssel és abban a reményben, hogy ez a sokadik kudarc végre valamilyen forradalmat hoz majd az ország labdarúgásának rendszerében – mondta az 57 éves Jurij a liguriai Cogornóból.Jurij szerint az olasz szurkolók addig is távolságtartóan követik a világbajnokságot: az olaszok helyett azoknak a válogatottaknak szurkolnak, ahol a kedvenceik játszanak (Argentína, Brazília, Portugália, Norvégia), vagy azokat az olasz edzőket támogatják, akik más válogatottaknál dolgoznak (Carlo Ancelotti – Brazília, Fabio Cannavaro – Üzbegisztán).A 80 év feletti genovai Eugenio szerint a legutóbbi – egyébként kudarccal végződött – világbajnoksági részvétel és a következő, esetleg 2030-as kijutás között 16 év telik el. Közben felnőtt egy világbajnokság nélküli generáció – egy elveszett generáció. Őket már jobban érdeklik más, akár egyéni sportágak – mint a tenisz –, amik lassan több fiatalt is vonzanak, mint a foci.„Ez teljesen lehoz az életről, 15 éves focirajongó vagyok, és még soha életemben nem láttam Olaszországot játszani a világbajnokságon, maximum régi YouTube-videókon”– mondta a milánói Gabriele. „Vagyis láthattam volna, de mivel utoljára 2014-ben jutottak ki, akkor még óvodás voltam! Vicc ez az egész” – tette hozzá. Szerinte az, hogy háromszor egymás után nem jutott ki a válogatott, már nem véletlen, hanem azt jelenti, hogy „tényleg elég szar” a helyzet. „Apám mindig azt mondja, hogy Olaszországban már nem adnak lehetőséget a fiataloknak, inkább megvesznek pár külföldi játékost, és ebben szerintem totál igaza van”. A kialakult helyzetért a szövetség vezetőin kívül azokat az edzőket tartja felelősnek, akik túlságosan félnek kockáztatni a tizenévesekkel.A 15 éves Gabriele (jobbra) nagybátyjával egy családi ebéden – Fotó: Bakró-Nagy Ferenc / Telex„Az én generációm tagjai sajnos lemaradnak a foci legszebb részéről: nem ünnepelhetünk önfeledten bulizva a főtéren, nem festhetjük a trikolort az arcunkra, nem izgulhatunk a tizenegyeseken, nincs alkalmunk együtt szurkolni. A felnőttek mindig úgy beszélnek 2006-ról, mint valami fantasztikus emlékről, de nekünk csak keserű íz marad a szánkban, amikor hallgatjuk őket” – beszélt csalódottságáról a 15 éves Gabriele.Hasonlóan gondolja Sergio is, aki szerint a fiatalok így nem ismerik meg az együttlét és az együtt szurkolás örömét, ezt a csodálatos rituálét. „Az én generációm ebben nőtt fel, gyerekkorunktól egész a felnőttkorig részesei voltunk az őrült főtéri ünnepségeknek és a mérkőzések utáni hatalmas spagettilakomáknak. Ez szerintem hiányzik az ő életükből” – mondta.„Négy húsz év körüli unokám van, mindannyian focirajongók” – mondta egy 80 fölötti szurkoló, aki szerint ők nagyon sajnálják a helyzetet. Érdeklődéssel követik a vb meccseit, és fantacalcio-bajnokságot is játszanak (ez egy virtuális, Olaszországban nagyon elterjedt focimenedzser játék). Gabriele is játszik ebben a virtuális bajnokságban, a meccseket is azért nézi, mert látnia kell a játékosokat a fantacalcióhoz és az FC/FIFA-játékokhoz. „Sajnos ez azért nem ugyanaz, nincs meg benne az a feszültség, ami az igazi szurkolásban” – mondta.Pár járókelő nézi a Franciaország–Spanyolország-meccset a szicíliai Ragusa főutcáján – Fotó: Bakró-Nagy Ferenc / TelexA 43 éves Roberto Palermóból arról beszélt, hogy már van egy olyan generáció, amely nem követi a labdarúgást, inkább a teniszt részesíti előnyben. Amikor 25 évvel ezelőtt az olasz tenisz mély válságban volt, az Olasz Teniszszövetség az alapoktól újjáépítette a teljes rendszert, az infrastruktúrára és a fiatal tehetségekre helyezve a hangsúlyt. Meg is lett az eredménye, napjainkban Jannik Sinnerrel az élen négy olasz játékos is szerepel a világ 25 legjobbja között. Szerinte ezt a példát kellene követnie az Olasz Labdarúgó-szövetségnek is.Milyen út vezetett a gödör mélyére?Az olasz foci súlyos válságban van, nemcsak az eredmények, hanem főként a tehetséges játékosok tekintetében. A régi nagyok már néhány éve nem játszanak, és nem is látszanak hozzájuk fogható játékosok, akik reményt adhatnának az olasz foci gyors újjászületésére. Az egész rendszert újra kell építeni, ezt a szurkolók nagy része is tudja. Ők kényszerítették ki az Olasz Labdarúgó-szövetség (FIGC) korábbi elnöke, Carlo Gravina lemondását, így most az új elnökre, Giovanni Malagòra vár ez az igen nehéz feladat.A megkérdezettek szinte egyöntetűen az alkalmatlan felsővezetésben, az elavult struktúrában látják a bajok forrását. „Ez a szomorú helyzet tulajdonképpen a tükörképe egy olyan országnak, amely minden téren válságban van. Sajnos ezt a hatalmi és pénzügyi érdekek által irányított rendszert lehetetlen megújítani, ami főleg a szövetség katasztrofális vezetésének köszönhető. Az eredmény nem meglepő, hanem az előrelátó tervezés teljes hiányának és az utánpótlásszektor válságának eredménye” – mondta az egyik szurkoló. Abban teljes volt az összhang a genovaiak között, hogy a felelősség a szövetséget, a ligát és főként a politikát terheli.„A mostani helyzet társadalmi traumát is jelent egy olyan ország számára, amely közel fél évszázadon át kudarcnak tekintett minden olyan világbajnoki szereplést, ahol nem jutott el legalább az elődöntőig” – vázolta a helyzetet a 48 éves palermói Sergio.„Az olasz foci borzalmas lett, a nagy klubcsapatok a nemzeti válogatott rovására cselekszenek. Ezért nekem a nemzeti tizenegy inkább már csak bosszúságot okoz, az én válogatottam a Genoa” – vetette fel az egyik genovai a klubcsapatok felelősségét.„Tehetségekből nincs hiány, hiszen az utánpótlás-válogatottak megnyerik a korosztályos versenyeket, de a fiataloknak nincsen lehetőségük arra, hogy nyomás nélkül játszhassanak. A Serie A-ban a klubok inkább egy külföldi játékost állítanak pályára, mint egy fiatal tehetséget, mert így alacsonyabbak a költségeik és sokkal nagyobbat tudnak kaszálni” – mondta erről Roberto.Többen beszéltek arról, hogy a labdarúgás változik, és nem lehet mindent a szerencsétlen véletlenre fogni. A mostani rendszer egyértelműen összeomlott, elavultak a stadionok, a sportolók száma drasztikusan csökkent, nem történt semmilyen innováció. „De mit is remélhetnénk egy olyan rendszertől, ahol a tehetséges gyerekek, a jövő ígéretei közül sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy beiratkozzanak egy labdarúgóiskolába?” – kérdezte Sergio.A ragusai, az 50-es éveiben járó Marco szerint a 2006-os világbajnok válogatott tagjainak többsége a saját csapatának vezéregyénisége volt. „Buffon, Zambrotta, Cannavaro, Materazzi, Gattuso, Pirlo, Camoranesi, Del Piero, Perrotta, De Rossi, Totti, Iaquinta” – sorolta sóhajtva a neveket – „mind hivatkozási pontok, követendő példaképek voltak. Ők egy olyan szakmai munka eredményei voltak, amikor az olasz klubok befektettek a fiatalokba. Ezek a játékosok mind nagyon fiatalon debütáltak a Serie A-ban.”„A 2026-os világbajnokság rávilágított arra, hogy az úgynevezett kisebb válogatottak minden várakozást felülmúlóan teljesítettek – lásd Marokkót, Egyiptomot, a Zöld-foki Köztársaságot, Japánt, Norvégiát és másokat. Játékosaik fontos bajnokságokban játszanak, bőséges tapasztalatot szereztek, ők maguk is fejlődtek, és velük együtt az adott országok teljes labdarúgó-mozgalma is. Na ez az, ami Olaszországban nem történt meg. Nem fektetnek be a fiatalokba és nem hisznek bennük” – elemezte a helyzetet.Az olasz kávézókban, éttermekben nem nagyon megy a tévében a közvetítés, vagy ha mégis, keveseket érdekel – Fotó: Bakró-Nagy Ferenc / TelexA cataniai Christina örül, hogy Olaszország nincs ott a vb-n, mert szerinte eddig csak olyan seggfejeket hívtak be a válogatottba, akikre nem is volt szükség: nem akartak győzni, nem vágytak arra, hogy kirohanjanak a pályára, benyomjanak két gólt, vagy kivédekezzenek kettőt.„Szóval miről beszélünk? Primadonnákról, akiket a klubok egyébként is busásan megfizetnek a meccseikért. Számukra a világbajnokság már kicsit sem érdekes”.Christina szerint régen, amikor egy játékost behívtak a válogatottba, az volt a pályafutásának a csúcsa, most meg leszarják ezt ezek az új „tehetségek”. „Vastagon kitömik őket pénzzel, amihez elég, ha egy-két gólt szereznek, vagy csak tetszetősen fociznak” – tette hozzá Stefano.Mit hoz a jövő? Lesznek-e még világbajnokok az Azzurrik?A Genova szurkolói szerint a rendszer radikális reformja nélkül, kinevelt tehetségek és szervezettség hiányában nehéz megjósolni, hogy a csapat kijut-e a világbajnokságra 2030-ban. Persze, ha a FIFA valóban 64 csapatosra bővíti a vb-t, nőnek az olasz esélyek.A labdarúgásért felelős szervezetekben sem történt generációváltás, változatlan maradt a gondolkodásmód is. Ha valamilyen csoda folytán egyik napról a másikra radikális változtatások történnének, annak sem várható érdemi hatása négy év alatt. Szerintük a szövetség „új” elnöke sem ad okot túl sok reményre a változásban. Abban bíznak, hogy ha nem is négy év múlva, de később talán jön majd egy pozitív ciklus. Abban is egyetértettek, hogy ettől függetlenül mindenképp ki kellene jutni 2030-ban, a szurkolók óriási szégyenként élnék meg azt is, ha az olasz foci válsága miatt az ország elveszítené a 2032-es Európa-bajnokság rendezési jogát.A 15 éves Gabriele szerint is kötelező lenne kijutni a következő vb-re.„Ha nem így lesz, esküszöm, hogy sportágat váltok, és inkább a curlinget fogom nézni.”„Nem azt mondom, hogy meg kell nyernünk a kupát, de legalább a negyeddöntőig vagy az elődöntőig kell menetelnünk, hogy legalább egy kicsit álmodozhassunk. Ennyit a mi generációnk is megérdemel, nem?” – tette fel a kérdést.Sergio sem túl bizakodó, szerinte a labdarúgás már egyre kevesebb olasznak jelenti az első számú sportot. Nem igazán látja az olyasfajta elszántságot sem a megújulásra, amely például a francia labdarúgás forradalmát jellemezte az 1990-es és 1994-es selejtezők kudarca után.Christina szerint akkor sikerülne kvalifikálniuk magukat, ha lecserélnék a mostani játékosaikat. Szerinte velük soha többé nem jutnának ki a világbajnokságra. Abban reménykedik, hogy jön egy döntő fordulat, ami után olyan majd emberek játszanak a válogatottban, akik tényleg jók, és akik talán nem szakítanak súlyos milliókat, nincsenek hangzatos címek a nevük mellett, de a pályán mégis meghatározó egyéniségek. Szerinte Olaszországnak vissza kell térnie ahhoz, hogy szívvel játsszon. „Már senkik sem vagyunk, sehol nem vagyunk. 12 éve nem vettünk részt világbajnokságon.Nem élhetünk a múlt emlékeiből, ezen az alapon a Római Birodalomhoz is visszamehetnénk a nemzet nagyságára hivatkozni.Meg kell értenünk, hogy az olasz foci halott, és ezt főleg a játékosoknak, még Donnarummának is meg kellene értenie. És hiába volt szerencsénk az Európa-bajnokságon, nincs igazán erős csapatunk” – mondta pesszimistán Christina.