Egykor akár százezer ember is kint volt a Római-parton, a legalább kétszáz csónakház, vendéglő, bolt, büfé nem is bírta ellátni őket. A két aranykor világát most soha nem látott privát fotókon és személyes történetekkel idézi meg egy képeskönyv.
Sokáig legfeljebb a marhákat hajtották le a Római-partra a Dunára, ennek emlékét őrizte a XVIII. századi Bivalyos csárda, amíg a közelmúltban el nem bontották. Aztán amikor 1888-ban megépült a HÉV, létrejött a Nánási út mögötti fürdőtelep, de az úri közönség inkább csak a mai Római Strandfürdő területén lévő, természetes termálvizes tóban mártózott meg. Az első világháború után lett tele csónakházakkal, vendéglőkkel, strandokkal a part az Újpesti vasúti hídtól egészen Budakalászig. 1922-ben még csak egy-két csónakgarázs működött, mintegy ötven csónakkal, három évvel később az új csónakházakban, bércsónaktelepeken már háromezret tartottak számon – el is kezdték rendszámmal ellátni őket –, és négy csónaképítő műhely is ontotta az új hajókat. A római-parti csónakházakat hétvégéken 30–40 ezer ember kereste fel, és kílbótok ezreivel indultak túrázni, vagy épp versenyezni a vadevezősök. Az elnevezés különböztette meg a szórakozásból evezőket a sportegyesületekben lapátolóktól. Persze a vadevezősök is hamarosan egyesületekbe tömörültek. A három érdekvédő egyesületnek mintegy 30 ezer tagja volt.
