Első emlékeim egyike: 1962-ben vagyunk. Nyár, Angyali-sziget. Nomen est omen, tényleg az volt, egy angyali sziget a Kis-Dunán, Lacháza magasságában. A sziget déli csücske már közel a ráckevei hídhoz.
Nagyapám a megkerülős cselre tanít, iszonyú hőségben, egy diófa árnyékában. Kicsit bemozdul balra, aztán eltolja mellettem jobbra, lendületből, hogy aztán visszabillenve, újra balról érkezve találkozzon a gömbbel, két méterrel arrébb, immár mögöttem. Mondjuk, alig múltam kettő. Így könnyű.
Nagyapám profi focista volt. Nem bírta nem rendesen megcsinálni.
Úgy mesélte, 11 teljes felszerelésért szerződtették. Talán 11 labda is benne volt a csomagban. Talán az Óbuda 11-be. Azt hiszem. Szóval profi volt, mondom. Aztán eltört a lába, és abba kellett hagynia. Nagyanyám mesélte, hogy egyszer „Gyuszi” miatt kitört a verekedés a pályán, „talán néhány kissé öncélúan kiosztott kötény miatt” – ezt már ő mondta.
Egy kupacban csépelték egymást a fiúk, nagyapám kimászott a kupac alól, és vigyorogva, elégedetten integetett nagyanyámnak. Túlélő alkat volt. Munkaszolgálatosként is. Hazajutott. Valahogy. Galamb Gyula. Eredetileg Gold.
