Egy olyan korban kell élniük, ahol Michelangelóból hűtőmágnes lett.
Krasznahorkai László sosem titkolta, sőt, inkább büszkén vállalta szellemi elitizmusát, ahogy azt lapunknak adott régebbi interjúban is egyértelművé tette. Ahogy visszavágyódását is régebbi korszakokba, amikor az emberek még meg tudták élni a valódi, időtlen szépséget, amit a modern konzum-civilizáció állandóan áruvá degradál.
Ezek a témák uralják az ősz óta immár Nobel-díjas író New Yorkernek adott interjúját is, amelyet még márciusban adott egy athéni irodalmi fesztiválon, nem messze az Akropolisztól, így szinte természetes, hogy tele van ehhez hasonló, melankolikus eszmefuttatásokkal:
Minden, ami szép – legyen természeti vagy ember alkotta, Isten teremtése vagy maga az élet műve –, egy sérthetetlen tartományban létezik, amely soha nem változik. Csak mi változunk. Csak ehhez a tartományhoz fűződő viszonyunk változik, és az is, hogy mekkora esélyünk van kapcsolódni hozzá. A reneszánsz idején ezek az esélyeink megnőttek, a modern korban azonban szinte teljesen elvesztek: annak az esélye, hogy ez a tökéletes szépség feltáruljon előttünk, hogy kapcsolatba lépjünk vele, és hogy hatalmába kerítse a lelkünket.
Krasznahorkai szerint amúgy a mai, technikai civilizáció bizonyos értelemben lenyűgözően zseniális, ugyanakkor veszélyes is, hiszen az ember is veszélyes lény. A széphez való viszonyunk pedig végérvényesen megváltozott.
