Mi, magyarok egyedül Viktor Gyökeressel büszkélkedhetünk, ő az egyetlen magyar származású játékos a 2026-os foci-vb-n. Az egyik nagypapája vándorolt ki Svédországba, az Arsenal csatárának már az apja is ott született. (És ott van még a 2019 óta magyar állampolgár Stopira a Zöld-foki Köztársaság válogatottjában.)
Létezett tőlünk délre egy 23 milliós ország, Jugoszlávia. Az országban már a hatvanas évektől kezdve nagy volt a munkaerőtöbblet, az meg hülyén vette volna ki magát, ha szocialista viszonyok között törvényessé teszik a munkanélküliséget, inkább megnyitották a határokat. Lehetett menni vendégmunkásnak Nyugat-Európába vagy új életet kezdeni olyan távoli helyeken, mint Ausztrália, Új-Zéland vagy Kanada.
A délszláv háború kirobbanásával, az ország széthullásával a kivándorlás igénye még erősebb lett Jugoszlávia népeiben, különösen igaz volt ez a koszovói albánokra, akik az üldöztetés legdurvább formáival kellett, hogy szembenézzek Slobodan Milošević véres rezsimje alatt.
Ennek lett az a következménye, hogy a vb-re kijutó horvát és bosnyák válogatott mellett még hét válogatottban játszanak „jugók”, vagyis olyanok, akiknek felmenői az egykori Jugoszlávia területéről származnak. (Mellesleg a bosnyák és horvát válogatott is tele van diszpróra-játékosokkal, vagyis akik nem a volt Jugoszlávia területén születtek, a horvátoknál 8, a boszniaiaknál 12 ilyen játékos van.) A csapataik jól tolják, eddig egyedül az újvidéki szerb apa és szamoai anya új-zélandi gyermeke, Marko Stamenić esett ki. A Swansea középpályása a Sofascore értékelése alapján a válogatott második legjobbja volt a vébén.
