Nem, nem négyszázan voltak a vasárnapi tüntetésen a Sándor-palota előtt, ahogy azt Magyar Péter állította, hanem pár ezren. Vagyis többen, mint a miniszterelnök szerette volna, annál viszont sokkal kevesebben, hogy az eseményt igazán jelentős ellenzéki megmozdulásnak lehessen nevezni.
És az sem igaz, hogy „csak néhány öregember lézengett”, ahogy a kormánypárti kommentelők terjesztik. A korosztály tekintetében vegyes összetételű gyülekezés (voltak idősek, de fiatalok is, a legtöbb tüntetőt harminc és ötven közé saccoltam) sűrűn betöltötte a rendelkezésére álló teret, valószínűleg a szervezők várakozását is meghaladva. Kicsit késtem, hátulról közelítve kifejezetten masszív volt a tömeg; csak lassan, bocsogva tudtam elvergődni a lelkes, zászlós-virágos jelenlévők közt, hogy láthassam a színpadot.
S ne hagyjuk ki a számításból azt sem, hogy
ez a megmozdulás akkor zajlott, amikor a rendszerváltás utáni időszak legmagasabb kormánypárti támogatását mérik az elemző intézetek, míg az ellenzékbe penderült, a törpepártosodás felé rohanó Fidesz-bázis húsz százalék körüli,
az esemény Budapesten történt, ahol hagyományosan népszerűtlenebb a volt kormánypárt,
