2005. szeptember 4-én, az ausztrál apák napján Robert Farquharson és három gyermeke a kisfiúk édesanyjához, Cindy Gambinóhoz tartott, amikor autójuk letért az útról, és a vízbe csapódott. A tízéves Jai, a hétéves Tyler és a kétéves Bailey megfulladtak, apjuk ki tudott úszni az elsüllyedt járműből. A házaspár valamivel korábban külön költözött, és hamar felmerült a kérdés: kegyetlen bosszú vagy szerencsétlen baleset történt? Helen Garner egy barátja kamaszlányának társaságában, szinte megszállottként követte végig a nyilvános tárgyalássorozatot. A közönség soraiból figyelte a tárgyalótermi dráma szereplőinek testbeszédét, mimikáját, intonációját, és gyakran olyan pillanatokat kapott el, amelyek az esküdtek előtt is rejtve maradtak. Garner a hosszan elhúzódó per során megismerkedett a fiúk anyai nagyszüleivel, konfliktusba keveredett Farquharson ügyvédjével, és feltette a legkényelmetlenebb kérdéseket arról, hogyan ítéljük meg a bűnösséget és az ártatlanságot. Olvasson bele!Aznap este végül egy nő merészkedett elég mélyre ahhoz, hogy megtalálja az autót.A rövidre nyírt hajú, vékony, de izmos Rebecca Caskey főtörzsőrmester, a Kutató-Mentő Osztag tagja, sötétkék egyenruhában, a csuklóján hatalmas búvárórával, két kezét a háta mögött lazán összekulcsolva állt a tanúk padján. Könnyed testtartásában valami azokra az ápolókra emlékeztetett, akiket munka közben láttam: szűkszavú, rendíthetetlen, éber és nyugodt nők.A műanyagtörmelék alapján, amelyet a zseblámpák fényében találtak a tó közelében, a Kutató-Mentő Osztag megállapította, hogy a partnak valószínűsíthetően melyik szakaszán hagyta el a szárazföldet az autó. Caskey-t még aznap éjjel 10:30-ra teljesen felszerelték, egy kísérő a parton tartotta a biztosítókötelét.Caskey bement a vízbe, és leereszkedett a tó aljára. Más gazdasági víztározókhoz képest ez tiszta volt: itt hiányzott a kusza vízi növényzet. Viszont a tó feneke teljesen eliszaposodott. A víz fekete volt, és nagyon hideg. Caskey egyáltalán nem látott semmit. Ennyire üledékes vízben nem vette volna hasznát zseblámpának. Félkörívben kutatta át a terepet: a férfi a parton kiengedte a kötelet, Caskey pedig, figyelve, hogy a kötél feszes maradjon, átfésülte az elérhető ívet. Majd a férfi kiengedett egy újabb karhossznyi darabot, és ezúttal visszafelé húzta Caskey-t, aki ellenkező irányban is átvizsgálta a terepet.Caskey kezdett fém- és műanyagdarabkákat érzékelni a tó fenekén. Azután a feje beleütközött valamibe, ami mozgott. Megérintette. Szabadon forgott. Egy kerék. Lehunyta a szemét a tanúk padján, és utánozta, ahogyan vakon tapogat föl-le egy képzeletbeli falat.– Egy autónak az alja volt velem szemben – mondta. – Függőlegesen.Elhátrált, és feljött a felszínre. Kiszámították az autó elhelyezkedését: orral az iszapba ékelődve, huszonnyolc méterre a parttól, hét és fél méter mélyen a víz alatt. A Kutató-Mentő Osztagnál bevett eljárás, hogy a holttesteket még az elsüllyedt jármű felszínre hozatala előtt kiemelik. Most azonban a súlyos balesetisekkel együtt egyetértettek abban, hogy Farquharson autóját le kell zárni, és érintetlenül kell kiemelni a vízből.Ó, istenem! Ez csak egyre rosszabb lesz. Farquharsonra sandítottam. Az ajka elfehéredett, a szája természetellenesen legörbült. Mint egy gyerek, az öklével dörgölte a szemét.Caskey újra lemerült. Az iszapban gázolva, vakon tapogatta ki az utat oda, ahol a függőleges helyzetben álló autó vezető felőli oldalát sejtette.– Az első, amit a vezető felőli oldalon észrevettem, egy nyitott ajtó volt, pont a fejem fölött. Az ablaka fel volt húzva. Kitapogattam az ajtó szélét.Újra behunyta a szemét, és előrenyújtott tenyérrel utánozta, ahogyan esetlenül keresgélt.– Azután – mondta – éreztem, hogy az autóból enyhén kilóg egy kicsi emberi fej.A tanúk padján állva, a két keze közé fogta az arca előtt a képzeletbeli fejet, és finoman oldalra tolta.– Visszatoltam. És becsuktam az ajtót.Feljebb úszott a vezető felőli oldalon, majd le a másikon, ellenőrizte az ablakokat és az ajtókat. Mindegyik csukva volt.Nem sokkal éjfél után Caskey utolsó alkalommal mászott ki a vízből. Egy négykerék-meghajtású rendőrségi járművel felcsörlőzték a Commodore-t a tó szélére, majd egy kereskedelmi vontató kihúzta a partra a még mindig vízzel teli kocsit. Caskey több órája a vízben volt. Fázott. Alig várta, hogy átöltözhessen és hazamehessen.Mielőtt elment, még egy gyors pillantást vetett az autóra. Három gyerek volt benne. Ketten hátul. Az, akinek a fejét megérintette, és egy pillanatig a kezében tartotta, elöl feküdt.***A súlyos balesetisek megvizsgálták a felszínre hozott gépjárművet, mielőtt kinyitották az ajtókat, hogy leengedjék a vizet. A tízéves Jai arccal lefelé feküdt, keresztben a két első ülésen, a feje a vezetőoldali ajtó felé nézett. Mire kiszedték az autóból, már megmutatkoztak rajta a hullamerevség jelei. A hétéves Tyler a jobb oldalán feküdt a sofőrülés mögött. A feje az ajtó közelében volt, a lábai a két első ülés között. A kétéves Bailey keresztben feküdt a gyerekülésen, a menetiránynak háttal, még mindig a biztonsági övbe gabalyodva.A rendőrség gondosan feljegyzett mindent, amit a gépjármű belsejében tapasztalt. A kulcs a gyújtáskapcsolóban volt, de nem volt elfordítva, le volt zárva. Az automata sebváltó sebességben volt. A kézifék nem volt behúzva, nem világítottak a fényszórók és a helyzetjelző sem. A fűtés ki volt kapcsolva: a mutató tíz óránál állt, a műszer kék sávjában. Mind a három biztonsági öv ki volt csatolva. Minden ablak fel volt húzva. A két hátsó ajtó zárva volt. Amikor Exton törzszászlós megpróbálta kinyitni a vezetőoldali hátsó ajtót, a külső fogantyú letörött, és a kezében maradt.Hajnali kettőkor Stephen Moules hivatalosan azonosította a gyerekek holttestét.***Dr. Michael Burke, az alacsony, ősz hajú, szemüveges törvényszéki patológus meghallgatása gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, talán könyörületből, Farquharson arca azonban eltorzult a kíntól, ahogy hallgatta. Zihálva, csöndesen zokogott, a szemét törölgette. A nővérei arca kivörösödött. Ők is hangtalanul sírtak.A körülményektől eltekintve nem létezik egyértelmű vizsgálat, amellyel kimutatható volna, hogy valakinek fulladás okozta a halálát. Egy bizonyosfajta hab, egyfajta fehér anyag azonban kicsapódik, és gyakran látni ilyet vízbe fúlt embereknél, ugyanilyet találtak a gyerekek szája és orra körül. A toxikológiai vizsgálatok nem mutattak ki a szervezetükben alkoholt, szén-monoxidot, drogokat, illetve mérgező anyagokat. Mindhárom holttesten voltak kisebb horzsolások és véraláfutások itt-ott, sérülések, amelyeket okozhatott a baleset vagy az ebben a korban szokásos játékok. Jainek, aki elöl ült az apja mellett, egy folt volt a bal szemöldöke fölött; az arca bal oldala elszíneződött; a hátsó nyaki lágyrészen talált véraláfutás pedig ostorcsapás-sérülésre utalt. Tyler egyik ujján egy aprócska darabon lehorzsolódott a bőr. Ami Bailey-t illeti, a patológus csak egy karcolást talált a könyökén, sebtapasszal leragasztva.***A kimerítő nap végére az esküdtek mintha éveket öregedtek volna, fáradtnak és szomorúnak látszottak. A férfiak a homlokukat ráncolták, a nők eltették az átázott zsebkendőjüket. Az udvaron elmentünk Bev Gambino mellett. Futólag, bizonytalanul ránk mosolygott. Az arca sovány volt, a szeme beesett a csinos szemüveg mögött. A legkisebb fuvallat is elfújta volna. Louise-zal meg sem tudtunk szólalni. A Lonsdale Streeten váltunk el. A Flagstaff állomásra vezető hosszú mozgólépcsőn nem tudtam kiverni a fejemből azokat a pici testeket, a búvárt, aki a bábával ellentétben nem világra segítette, hanem gyengéden kisegítette őket a világról. Egyetlen módon tudtam elviselni, ha a fiúkat vízi lényeknek képzeltem: három ezüstös, meztelen kis vízi tündérnek, akik izmosak, mint a halak, kisiklanak a hátsó szélvédő repedésén, és kígyózó mozdulatokkal, együtt vetik bele magukat az új elemükbe.***Másnap reggel a kávéskocsinál Louise rohant oda hozzám összezavarodva.– Az egyik esküdt ott volt a vonaton. Az a magas, azzal a béna frufruval. Megszólított.– Hogy mit csinált?– Azt kérdezte: „Te vagy Zach?” Fogalmam sem volt, miről beszél, és nem akartam elhinni, hogy megszólított. Fagyosan azt feleltem, hogy nem, és elsétáltam. Mit akart?– Zach. Nem így hívják Stephen Moules fiát? Azt, amelyik Cindy autójában ült, amikor a tóhoz hajtott… emlékszel? Aki könyörgött, hogy lassítson.Idegesen körbenéztünk. Senki sem hallott minket.– Ne mondjuk el senkinek – közölte Louise. – Utálnám, ha meg kellene szakítani a tárgyalást, és az én hibám lenne.Aligha az ő hibája lett volna. Az esküdt nyilván ismerte a szabályokat, még akkor is, ha nem tudott különbséget tenni egy lány és egy fiú között. De megsajnáltam. Amennyire ki volt éhezve az emberi történetekre, hiszen a bizonyítékok legszűkebb körére korlátozták, nyilván eluralkodott rajta a kíváncsiság. Hasonlóan az esküdttársaihoz és hozzánk, igyekezett minden idegent személyazonossággal és jelentőségteljes szereppel felruházni ebben a rejtélyes és szövevényes történetben.Helen Garner: A fájdalom házaFordította: Vereckei AndreaMagvető, 2026, 6499 Ft