Ma már nehéz elképzelni, hogy az internet előtt is volt újságírás. Pedig volt, saját példámat tudom felidézni. Ültünk egy füstös – mert akkoriban még dohányozni is lehetett a szerkesztőségekben – teremben, egyik cigarettát szívtuk a másik után, vertük az írógépet, és ha egy adat nem jutott eszünkbe, akkor megkérdeztük a mellettünk ülő kollégát: „Hányszoros bajnok a Vasas?” „Mekkora a magyar költségvetés?” „Hogy hívják az albán miniszterelnököt?”
Aztán jött az internet, a dohányosok szépen lassan előbb a folyosóra, majd a szerkesztőségek udvarába, erkélyére, utcafrontjára szorultak, szélsőségesebb esetben belehaltak káros szenvedélyük következményeibe. Az életben maradottaknak a tényekért már nem kellett a padszomszédhoz fordulni, ott volt minden az interneten.
Azaz nem minden. Ha régi újságokra volt kíváncsi az ember, maradt a könyvtár. Viszonylag könnyű dolgunk volt, ha egy adott nap eseményeit akartuk kijegyzetelni. Az viszont már reménytelen vállalkozás lett volna – ezeket mind-mind megírtuk az elmúlt hónapokban a 444-en – ha Korda György életútját kellett volna feldolgoznunk. Vagy Tiborcz István temetési vállalkozó apjának első üzleti sikereit. Netán a balatoni mesterséges szigetek meg nem építésének történetét. Mert ezekben az esetekben szavakra kell keresni, ez pedig a könyvtárak újságkupacaiban éppen olyan reménytelen vállalkozás volt, mint megtalálni egy tűt a szénakazalban.
