Minden rendszer végén van egy pillanat, amikor hirtelen kiderül, hogy ami addig adottnak tűnt, az valójában csak megszokás volt. Véget ért a korszak, amelyet a volt miniszterelnök neve fémjelzett. Most már nem az a legfontosabb kérdés, hogy mi volt vele a probléma. A kérdés inkább az, hogy mihez kezdünk az üres térrel, amit maga után hagyott. Mert egy rendszer bukása önmagában nem jelent megoldást. Csak lehetőséget. És a magyar film történetében ritkán adódik valódi lehetőség.Szüleim generációja – késői gyerek vagyok – olyan korban dolgozott, amikor a film nem iparág volt, hanem nyelv. Nem egy szűk közönségnek szólt, hanem a világnak, és nem alkalmazkodott, hanem kérdezett. Apám, Jancsó Miklós életében is volt egy pillanat, amikor ezt a nyelvet máshol folytathatta volna. Olaszországban dolgozott, maradhatott volna, állampolgárságot szerezhetett volna, egy stabilabb rendszerben élhetett volna tovább. Nem maradt. Hazajött. Nem azért, mert nem volt választása, hanem mert volt. És úgy döntött, hogy magyar. Ez a döntés ma már nem magától értetődő. A világ kinyílt előttünk, a hazatérés viszont szinte érthetetlenné vált. Amikor arra gondolok, hogy apám visszajött ebbe az országba, miközben maradhatott volna máshol, akkor nem egy történetet látok, hanem egy mércét. Ma már sokkal könnyebb elmenni vagy csendben maradni. Talán ezért lett ilyen nehéz maradni úgy, hogy közben ne adjuk fel azt, amiért itt vagyunk. https://hvg.hu/360/20250209_Portre-Jancso-David-vago-oscar-jelolesA „magyarság” az elmúlt években kulturális és szellemi kötődésből politikai szervilizmussá alakult. Nem az számított, mit hozol létre, hanem az, hogy hova tartozol és kit szolgálsz. Ez a változás nemcsak a közbeszédet érintette, hanem a filmet is. A magyar mozi, amely egykor a világ egyik legerősebb kulturális exportja volt, egyre inkább belső narratívákra szűkült. A kérdezés helyét a megfelelés vette át, a kockázat helyét a kiszámíthatóság, a szakmai autonómia helyét pedig a politikai közelség. Ennek nagyon konkrét következményei lettek. Alkotók tűntek el a rendszer peremén, pályák szakadtak meg, generációk közötti folytonosság veszett el, miközben létrejött egy olyan struktúra, amelyben a hozzáférés sokszor fontosabb lett, mint maga a teljesítmény.A magyar film jövője nem azon kellene múljon, hogy ki kerül a jelenlegi szereplők helyére. Hanem azon, hogy képesek vagyunk-e kilépni abból a logikából, amelyben a film a hatalom függvénye marad.Az autonómia visszaadását most először nemcsak követelni lehet, hanem számon is kérni. Nem deklarációkban, hanem működésben: átlátható döntésekben, szakmai alapú finanszírozásban, olyan struktúrákban, ahol a politikai lojalitás valóban irreleváns. De ez önmagában nem elég. Újra kell építeni a bizalmat is, azt a bizalmat, amely nélkül nincs közös nyelv. És közben vissza kell találni ahhoz a filmes nyelvhez is, amely nem „magyarázni” akarja Magyarországot, hanem saját hangon megszólalni. A magyar film legerősebb nemzetközi pillanatai sem azért működtek, mert „magyarázták” Magyarországot. Hanem mert saját nyelvük volt. És ez a nyelv máshol is érthetőnek bizonyult. Közben ki kellene mondani valamit, amit talán eddig nem mondtunk ki elég egyértelműen: a film nem egyetlen ember műve. A forgatókönyvírótól a rendezőn át az operatőrig, a zeneszerzőig, a vágóig, a hangmesterig mindenki alakítja azt, amit végül filmnek hívunk. Ha ezt a rendszer nem ismeri el, akkor minden más csak forma marad. Egy ponton túl ez már nem rendszerekről szól, hanem arról, hogy mit kezdünk azzal, amit kaptunk.Apám utolsó, 2011-es filmjében van egy mondat:Itt nem forgatni kell, itt ordítani kell.Tizenöt évbe telt, de végül ordítottunk. Leváltottuk. Most végre ne kérjünk kegyelmet.Korszerűsíteni kell persze a finanszírozást, és ki kell takarítani belőle az önkényt. De közben nem szabad elfelejteni a közös jogkezelést sem: az alkotóktól ne automatikus joglemondás legyen az elvárás, hanem jusson nekik valódi részesedés a felhasználásból. Lehet, hogy ehhez a szabályozási környezet finomhangolására is szükség lesz, a vonatkozó nemzetközi egyezmények és közösségi jog által megengedett kereteken belül.Meg kell nyitni az archívumot is, mert nincs jövő múlt nélkül. Nemcsak hozzáférésről van szó, hanem újrahasználatról, oktatásról és modern digitalizációról. A nemzeti filmvagyon ma zárt struktúrában van, központosított jogokkal és állami kontroll alatt. Ezt élő rendszerré kell tenni.Vissza kell adni a gyártás infrastruktúráját a szakmának. A laboroktól a hangutómunkán át a döntéshozatalig. Nemcsak fizikai helyekről beszélünk, hanem kontrollról: ki dönt, ki fér hozzá, ki használja, és mire. Budapest abban a különleges helyzetben van, hogy a világon szinte egyedülálló módon még mindig létezik két működő kémiai filmlabor. Az eszköz és a tudás még megvan. De az irányítás továbbra is egy centralizált, politikailag vezérelt rendszer logikáját követi, nem a modern filmgyártásét. És ha ez így marad, ez az előny eltűnik, vele együtt pedig az a tudás is, amit tovább lehetne adni.Az oktatást ezért sem lenne szabad külön kezelni. Nem mintha ne lennének jó kezdeményezések. Sokan dolgoznak rajta, sokféleképpen. De most először van lehetőség arra, hogy ne csak új programok induljanak, hanem maga a szemlélet változzon meg, és ezzel együtt az Egyetem működése is visszakerüljön a szakma kezébe.A magyar filmes képzésnek ki kell lépnie abból a hagyományos hierarchiából, amelyben az Egyetemen a film az ott képviselt más művészeti ágakhoz képest másodlagos szerepben van. Eljött az ideje annak, hogy a filmszak ne csak része legyen az Egyetem működésének, hanem alakítója, mert a film ma már nem kísérő műfaj, hanem az egyik legösszetettebb és legmeghatározóbb kulturális forma és nyelv. Az oktatásnak ezt kell tükröznie.Hogy legyen, aki folytatja, és ne kelljen többé ordítani.