Kitamura Taiicsi, a Japán Antarktiszi Kutatóexpedíció tagja, aki újra találkozott Taróval és Dzsiróval – Fotó: Shogakukan-Shueisha Productions1957-ben a japán sarkkutató intézet grandiózus, többévesre tervezett tudományos expedíciót indított a déli sarkvidékre. Létrehoztak egy állandó bázist az Antarktisz partjainál fekvő Ongul-szigeten, ez a mai napig üzemelő Sova kutatóbázis, ahol napjainkban a nyári időszakban 170, télen 40 tudós dolgozik. Persze a kezdetekkor ez még jóval szerényebb volt, az első legénység 11 főből, plusz 16 szánhúzó kutyából állt.Az első évet sikerrel átvészelte a csapat, sőt még gyarapodott is, az egyik kutya nyolc kölyöknek adott életet, miközben az emberek leginkább geofizikai kutatásokkal töltötték az időt. A tervek szerint 1958 februárjában érkezett volna a váltás – ez az antarktiszi nyár, az Ongul-szigeten ilyenkor a nappali átlaghőmérséklet mínusz 3 fok körül alakul, szóval nincs is olyan sokkal hidegebb, mint ugyanekkor Magyarországon. Május és szeptember között viszont simán repkednek a mínusz 40-ek, szóval nem csoda, ha a csapat már nagyon várta a hajót, amivel az új legénység érkezik, ők meg mehetnek haza.A hajó azonban csak nem akart megérkezni, ugyanis a szokatlanul hideg sarkvidéki nyárban egyszerűen befagyott a jégbe. Egy amerikai jégtörő sietett a bajba jutott hajó segítségére, de a szigethez vezető, jeges tengerrészt nem tudták hajózhatóvá tenni. Így végül helikopteres mentőexpedíciót rögtönöztek, és az egyre rosszabb idő ellenére sikerült kimenekíteni a bázisról a tudósokat – a helikopteren azonban a szánhúzó kutyáknak már nem maradt hely (kivéve a már említett nőstényt és a kölykeit). Végül amikor hazaindultak Japánba, 15 kutyát otthagytak az antarktiszi télben, láncra verve, néhány napi élelemmel és ivóvízzel.A kutatók 11 hónappal később, 1959 januárjában tértek vissza, és egészen megdöbbentek azon, amit találtak: két szánhúzó kutya, Taró és Dzsiró várta őket. A szigeten hagyott kutyák közül hét elpusztult, hat elszabadult a láncról, és eltűnt, ők ketten azonban valahogy átvészelték az antarktiszi telet, a hónapokig tartó sötétséget, a brutális fagyot és viharokat. Valószínűleg megtanultak pingvinre és fókára vadászni, és a kutatóbázis épületében húzták meg magukat. Az elhullott társaik teste érintetlen volt, a két túlélő nem fanyalodott kannibalizmusra. Még csak alultápláltnak sem tűntek, amikor megtalálták őket.Taró és Dzsiró testvérek voltak, hároméves szahalini huskyk, a szánhúzó csapat legfiatalabb tagjai. A szahalini husky amúgy legendásan jól bírja a hideget, a Szibériából származó fajtát direkt szánhúzásra tenyésztették ki, 70 kilónyi rakományt simán elhúz napi 100-150 kilométerre is, 10 kilométer/órás sebességet tartva – persze az antarktiszi tél még ilyen túlélőképességek mellett is maga a pokol.Taró és Dzsiró szobra Nagojában – Fotó: Tomio344456 / Wikimedia CommonsJapánban óriási sajtóvisszhangja volt és valóságos népharagot váltott ki, amikor a kutyákat a sorsukra hagyták – hiába magyarázták a kutatók és az amerikai jégtörő legénysége felváltva, hogy már az emberi legénység kimentése is óriási kockázatokkal járt, a kutyák helikopteres utaztatása pedig sok szempontból is lehetetlen lett volna a gyakorlatban. Annál nagyobb volt az eufória egy évvel később, amikor kiderült, hogy két kutya csodával határos módon túlélte a telet. Taró és Dzsiró igazi népi hős lett Japánban, a kitartás és a bátorság szimbólumai, több szobrot is emeltek nekik országszerte.Dzsiró ott is maradt az Antarktiszon, ahol szánhúzóként dolgozott tovább az újra megnyílt kutatóközpont körül, majd a megmentése utáni télen, 1960-ban elpusztult. Taró ekkor hazakerült Japánba, ahol még tíz évet élt a Szapporói Egyetem hivatalos kabalaállataként. Ma mindketten múzeumban vannak kiállítva.(Források: Digital Journal, Japan by Web, Medium)