Korrekt kollégáim vannak: egyikük hírügyeletben azt írta Vitályos Eszter korábbi kormányszóvivő posztját szemlézve, hogy „fanyalog” a kormányszóvivők számán (ugye, háromszor annyi van, mint ő volt), én nem biztos, hogy erre a szóra találtam volna rá.
Vitályos egyébként most sem akárki, hiába nem kért belőle Szentendre népe: nem hogy bejutott listáról, de egyenesen az Országgyűlés alelnöke lett. Szijjártó Péter helyett ugrott be, akit nem egyértelmű, hogy trollkodásból vagy még a vereség utáni lefagyás részeként próbáltak volna betolni a pozícióra, de Magyar Péter gyorsabban jelezte, hogy ez egy nagyon hülye vicc, mint amilyen gyorsan Szijjártó kimondja, hogy „Lavrov kapitány, Lavrov kapitányom!”.
Az Országgyűlés alelnöke amúgy nem csupán protokolláris szerep, de fontos is: mindannyian el tudnánk sorolni a kedvenc Országgyűlés-alelnökeinket. (Lehetne alelnökös kártyajáték: levezetett ülésórák, továbbá költemények és népfőiskolák száma, végsebesség és lóerő.)
Nekem apránként jön meg a rendszerváltás:
a választás estéje-éjszakája a szerkesztőségben ért, a beiktatós bulit meg városon kívülről néztük, mert a véges kapacitású köztéren tartott tömegrendezvény nem olyan triviálisan élvezhető kisgyerekkel, mint egy Pride-fieszta. Úgyhogy meg is álltam egy pillanatra, amikor a héten hírügyeletben Vitályoshoz hasonlóan Orbán Viktor neve után is odaírtam, mint megjelölést, hogy korábbi kormányfő. Ha tudtam volna, mennyi csöndes eufória fér egy melléknévbe, annak idején jobban izgalomba hozott volna a nyelvtan.
