A cannes-i filmfesztivál második napját a Dua című koszovói gyöngyszemmel indítottuk, amelynek meglepő módon semmi köze az ország jelenlegi leghíresebb emberéhez. Utána viszont felvonultak Európa legnagyobb filmsztárjai, de Catherine Deneuve, Vincent Cassel és Isabelle Huppert helyett továbbra is csak Sandra Hüllerben érdemes bíznunk.
Onozó Róbert
Varga Ferenc
Az ütős első nap után belevetettük magunkat a Kritikusok hete szekció programjába is, ahova csak rendezők első és második filmjével lehet nevezni, itt debütált a korábbi években a Volt egyszer egy nyár vagy a Nyers is. A Dua című koszovói filmet a címe alapján választottuk, bár hamar kiderült, hogy nem Dua Lipa életéről szól, bár az ország leghíresebb szülöttje nyugodtan felkarolhatná Blerta Bassholi csodás önéletrajzi filmjét, amely elsősorban arról szól, hogy milyen volt tiniként megélni a koszovói háború kitörését. https://www.youtube.com/watch?v=QDB0sdqEJLgA felnövéstörténetek legszebb hagyományai szépen beillenek egy olyan korszak megelevenítésébe, amelyre mi is emlékszünk és a podcastban előkerülnek a saját személyes élményeink is a széthulló Jugoszlávia északi határának másik oldaláról, Szegedről, ahol szintén virágzott a benzincsempészet, és bömbölt a walkmanekben a Skunk Anansie.Ugyanebben a fiatal tehetségeket felfedező szekcióban láttuk a Viva című katalán filmet, amely szintén egy női rendező önéletrajzi sztorija, Aina Clotet ráadásul a mellrákból való felépülés utáni szexuális ébredés történetének főszerepét is magára osztotta. Bátor és tabudöntögető film, meglepő szexjelenetekkel, bár nehéz szabadulni az érzéstől, hogy láttunk már hasonló témában sokkal jobb filmeket is. Ráadásul Cannes az utóbbi években mintha vezekelne azért, hogy korábban túl kevés női rendező személyes története került be a programba, és idén már az lehet az érzésünk, hogy kifejezetten az ilyen filmek élveztek előnyt a szelekció során. https://www.youtube.com/watch?v=x1-o8o_4VVQA versenyprogram első remekműve a lengyel Pawel Pawlikowskinak köszönhető, aki Thomas Mann és lánya, Erika kapcsolatát vitte vászonra, hasonló stílusban előző két filmjéhez. A három rövid játékidejű, fekete-fehér történelmi film így akár trilógiaként is felfogható, bár a felzaklató Ida és a szenvedélyes Hidegháború után a Fatherland inkább rideg és távolságtartó. Sandra Hüller korábbi cannes-i karriercsúcsai (Toni Erdmann, Érdekvédelmi terület, Egy zuhanás anatómiája) után ismét felejthetetlent alakít, különösen abban a jelenetben, amikor megvetéssel nézi, hogy 1949-ben hogyan törleszkedik és mosdatja magát az új német elit. Nem meglepő módon erről a magyar aktuálpolitika jutott eszünkbe, de egyébként azt is megtárgyaltuk a mai podcastban, hogyan reagálnánk, ha véletlenül belebotlanánk az állítólag éppen Cannes-ban héderező Lölö–Andi-rémálompárra. https://www.youtube.com/watch?v=AaNc45muW84A napot sajnos csalódással kellett zárnunk: az iráni származású Asghar Farhadi második franciául forgatott filmjében (Parallel Tales) hiába vonul fel a francia színészvilág krémje Catherine Deneuve-től Virginie Efiráig és Isabelle Hupperttől Vincent Casselig, negyedóra után egyértelmű, hogy csak a vörös szőnyeges sztárparádé (nyitóképünkön) kedvéért válogatták be a versenyprogramba.
