Hiába a családi hierarchia, előfordul, hogy kicsúszik a szülők kezéből az irányítás és minden a feje tetejére áll. Ilyenkor legtöbbször a gyerek kezd el különféle extrém viselkedést vagy akár testi bajokat produkálni, ezért őt hordják pszichológushoz is. Pedig ő csak a tünethordozó. Megyeri Zsuzsanna pszichológus, családterapeuta írása.
Pulzus
A család szemefénye, a négyéves kis Vince torkaszakadtából elkezd üvölteni, és földhöz vágja a kezében lévő kisautót, mert az anyukája rászólt, hogy ne püfölje vele a vendég néni combját. Most a kezével püföli. Az apa hatalmasat sóhajt, karját összefonja a mellkasán és hátradől, az anyuka szemlesütve megpróbálja elhúzni a kisfiút, fojtott hangon azt sutyorogva a fülébe, hogy „nem szabad”. Patthelyzet áll elő. Vince üvölt, az anyuka egyre hangosabban „suttogja” a nemszabadot, az apuka fuldoklik a sok visszatartott levegőtől, a vendég pedig zavarodottan néz és várja, hogy valaki megvédje.Több problémára is felhívja a figyelmet ez a családi jelenet, főleg akkor, ha tudjuk, hogy nem sajátos nevelésű és nem neurodivergens gyerekről van szó. Vince a nagyszülőknél és az óvodában eleven, de együttműködő kisfiú, jól reagál a felnőttekre és a visszajelzéseikre. Viselkedése elsősorban arra mutat rá, hogy valami hiba van a családi rendszerben, a szerepek leosztásában, a következetességben és talán másban is. Lehet, hogy nem végzetes hiba, de figyelmeztető. Ezt bizonyítja, hogy amikor a nevelési tanácsadóban megjelenik az anyuka a kisfiával, akkor a pszichológus, mielőtt bármit mondana, behívja az apukát is közös beszélgetésre, és a végén nem Vince „viszi el a balhét”.
