Augusztus 21-én a magyar meteorológiai szolgálat térképe különös anomáliát mutatott Szeged környékén: a kéktől vörösig tartó aszályskála kiakadt, és fehérrel kellett jelezni a déli vízhiány mértékét. A HungaroMet skáláján az utolsó, sötétvörös sáv a 175 és 200 milliméter közötti vízhiányt jelöli, a szegedi térségben viszont a talaj felső egy méteréből addigra 204 milliméter hiányzott.
Az 1990-es évek óta – javarészt az ember okozta klímaváltozás hatására – megsokasodtak a súlyos aszályos időszakok Magyarországon, de történelmünket végigkíséri a vízhiány, amivel különböző korokban különbözőképpen próbáltak megbirkózni. 1585-ben januártól júniusig nem esett, és a Debrecen környéki éhínségben a káka és a sás gyökerét őrölték meg étel gyanánt. 1718-ban a feljegyzések szerint kilenc hónapig egy csepp eső sem hullott, kiszáradtak a fák, és az emberek a fák rügyét és héját ették. 1790-ben az Alföldön kiapadt a víz a kutakból, a tavakat pedig fenékig kiszárították, fölszántották és bevetették. 1794-ben a marháknak sehol nem volt ivóvíz, és a Berettyó árkában, vagyis a folyó saját medrében kellett kutat ásni nekik. 1863-ban a kormány királyi biztost küldött ki az aszály sújtotta terület felmérésére, aki a Nagykunságban arra lett figyelmes, hogy a juh-, szarvasmarha-, ló-, és sertésállomány négyötöde elpusztult az ivóvíz és a takarmány hiánya miatt.
