Eszenyi Enikő és mások hasonló történetei addig fognak előjönni vádként, felháborodásként, amíg fennáll a veszélye az ismétlődésnek, amíg jóvátétel nem lesz. Közel kerültünk ehhez? Aligha. Ki kell törni a visszaélés művészetéből, nincs itt helye semmilyen engedménynek, semmilyen kifogásnak, „köztes megoldásnak”.
Gergelyi Júlia
Az emberek Istent játszanak, és emberáldozatokat mutatnak be. Messzi, mitikus történetnek tűnik? Pedig végtelenül közeli, mindennapjaink tele vannak saját isteni hatalmuktól megrészegült emberekkel és áldozataikkal – az iskolákban, a hivatalokban, a leghétköznapibb helyeken. Szerencsésnek mondhatja magát, aki sem áldozatként, sem tettesként nem ismer magára – de ebben az esetben minden bizonnyal szemtanú. Más opció nincs. Aki hallgat, cinkos. Aki nem hallgat, kockáztat, és potenciálisan áldozattá válik. A menekülési útvonalak, kijáratok kontroll alatt, eltorlaszolva. A reflektorfényt az utóbbi hetekben az Eszenyi Enikő körül ismét fellángolt viták irányították a témára. A függöny mögötti tettekre. Sok keretezésben a „régiek” és az „újak”, az „öregek” és a „fiatalok” csaptak össze. Verebes István és Máté Gábor kontra Molnár Áron és Lengyel Tamás. A hatalmi logikától rabul ejtett emberek azt mérlegelik, kinek mit hoz a meccs. Melyik generáció marad vagy kerül pozícióba? Pedig a tét nem a fej cseréje, hanem a mentalitásé.
