A ketrecharcos Max Holloway felteszi a kezét, és elengedi a meccset a látványosan lesérült Conor McGregorral szemben. Minek ütné? Az ellenfél szédeleg, az arca a nagyképűségtől és az alkoholtól duzzadt, a lába nem tartja meg. Mekkora dicsőség lenne folytatni? Megmutatni a kitartással megmunkált, tapasztalattól pontos technikát? Semekkora. McGregort ezen a ponton a jegyszedő is legyőzte volna. Hátrakötött kézzel. Kiszállni a harcból, mert a másik már nem ellenfél, ilyen egy igazi férfi. A vesztest nem verjük tovább, ez a férfinagyság minimuma.De hát Magyar Péter nem Max Holloway, én pedig semmi örömöt nem találok abban, ahogy hónapok óta püföli a kicsit mindig álmos, levegő után kapkodó, félvak bukott miniszterelnököt.Pedig szeretem nézni, ahogy a férfiak verik egymást, hogy a ringben nehéz hazudni, hogy eldől valami ősi és nagyon egyszerű. Ennek megvan a szépsége, hiába fintorog a konfliktuskerülő értelmiség vagy tartja vissza a lélegzetét minden szerkesztő, aki valaha megpróbált engem „női né zőpontú” műsorba meghívni. Én, a patriarchátus indoktrinációjának áldozata, hiszem, a világ rendje, hogy a férfiak harcolnak egymással. A kérdés, hogyan. A kérdés, miért.