Ferenczi István: A fotókon úgy néztem ki, mint egy Dunába fulladt ember, akit két hét után kidob a víz
Amikor az út mellett elhullott állatokból lakmározó, dobermann méretű keselyűk tűntek fel néhány méteres távolságban, megrökönyödött Ferenczi István, aki barátjával, Blaskó Mihállyal az idén júliusban teljesítette a világ egyik legkeményebb, 217 kilométeres ultrafutó versenyét a Himalájában. A volt válogatott futballista, a Vasas jelenlegi erőnléti edzője sok éve Kolonics György előtt tisztelegve kezdett egyre hosszabb távokat futni, ma a legőrültebb versenyeken indul. Megosztotta velünk, milyen volt 4500 méter magasan, 50 kilométer után, oxigénhiányos állapotban az a fajta kimerültség, amit az Ultrabalatonon 140 kilométernél szokott tapasztalni. Mesélt a depresszió, az erőszak elől menekülő ultrásokról, és arról, hogy ő teljesen más motivációval fut. És arról is, hogy eszében sincs leállni. Interjú.
Mikor jött rá, hogy alkalmas a teste egy 217 kilométeres táv lefutására, nyolcezres szintkülönbséggel, 45 órás szintidővel – a Himalájában?
Sok éven át futballoztam, az elejétől éreztem, hogy jó lennék azokban a sportokban, amelyekben masszív állóképesség kell. Ráadásul azok közé a játékosok közé tartozom, akik szeretnek és tudnak sokat edzeni. Aztán 2017-ben viszonylag hirtelen visszavonultam, erőnléti edző lettem, és elkezdtem önmagamat, vagy talán valami mást keresni a futásban. Mindig csodáltam a robosztus állóképességgel rendelkező embereket, például Kolonics Gyurit, akit a válogatott dunavarsányi edzőtáborában láthattam edzeni. Emberfeletti munkát végzett. Solymáron laktam korábban, és rendeztek az emlékére egy félmaratoni futóversenyt, a tiszteletére elindultam. Felkészülés nélkül…Kiköptem a tüdőmet, miközben azt láttam, hogy előttem az én tempómban fut két ötvenes férfi, kedélyesen beszélgetve.
