Amikor 2026 januárjában Michael Carrick átvette a Manchester United irányítását a menesztett Ruben Amorimtól, a legtöbben csak a klublegendát látták az angol edző személyében, aki stabilizálhatja a helyzetet, amíg a vezetőség megtalálja az „igazi” megoldást. Carrick korábban a Middlesbrough-nál edzősködött hosszabban, bizonyítva, hogy jó lehet rá a kabát egy Premier League-es kis- vagy középcsapatnál is, de arra talán ő sem számított az Old Traffordra történő visszatérésekor, hogy az addig szárnyaszegett MU megtáltosodik és sorra veri majd a bajnokság topcsapatait, kiharcolva a dobogót és a BL-indulást.
A Manchester United nemcsak visszakerült az élmezőnybe, hanem először tűnt úgy Ferguson óta, hogy a pályán látható teljesítmény mögött felismerhető szakmai koncepció áll – még, ha ehhez hozzá is járult a közvetlen riválisok folyamatos alulteljesítése. Carrick legnagyobb erénye, hogy jól mérte fel azt, nem kell taktikai forradalmár szerepet magára öltenie, és olyan radikális újításokhoz nyúlnia, amelyek a modern futball alapját képezik.
A januárban átvett United egyik legnagyobb problémája az volt, hogy egyszerre akart intenzíven letámadni, magas vonallal védekezni és dominálni a labdát, miközben a keret fizikai profilja ehhez nem volt megfelelő. A csapat túl sok területet hagyott maga mögött, a középpálya szétszakadt, támadóharmadban elvesztett labdákból rendszeresen veszélyes ellenakciók alakultak ki – ahogy Ruben Amorim bukása kapcsán ezt már megírtuk korábban.
