Idén eddig egyszer sírtam. Május tizenkilencedikén, a brassói református egyház vendéglakásában, a nyikorgó ágyon, a laptopom előtt gubbasztva. Ide menekültem fel a kötetbemutatóm után, hogy az alig fogható mobilnetemmel elindítsam a pixeles, illegális, arab-kommentátoros, húsz percenként lehaló focis streamek egyikét, és kiimádkozzam a sorsdöntő City-Bournemouth meccsen az ikszet.
Ez az eredmény kellett, hogy huszonkét év után újra bajnok legyen az Arsenal.
A fél kezemet lerágtam abban a kilencven percben, és a hármas sípszó után azonnal kirobbant belőlem a zokogás. Apám rögtön hívott, ő is nézte miattam a meccset. Bajnokok vagyunk, apa, szipogtam bele két csuklás közt a telefonba, bajnokok lettünk ezzel a nézhetetlen, antipatikus terrorfocival. Mire ő, recsegve-szuszogva, hogy nem terrorfoci az, kisfiam. Terrorfoci akkor lenne, ha nem ti vagytok a végén a győztesek.
Szponzorált tartalom
A „Kimaradt ziccerek” megjelenését a Mercedes-Benz Citan támogatja
