Még a héten látogatható Jávor István kiállítása a FUGA Budapesti Építészeti Központban, Fent és lent címmel. A kiállítás lenti része egy különleges erdélyi fotográfiai anyag az 1980-as évekből, amelynek 40 év utáni „hirtelen” előkerülése – illetve a hozzá kapcsolódó album is – csendes szenzáció. Érdemes megnézni.Úgy hallottam, az, hogy ez a kiállításod most itt a FUGA-ban látható, annak köszönhető, hogy besétáltál ide, megmutattad az erdélyi képeidről szóló, tavaly kiadott albumodat az intézmény vezetőjének, és megkérdezted, hogy nem állíthatnád-e ki ezeket, mire ő azonnal igent mondott, bár a hely jó előre be van táblázva. De tulajdonképpen már az is egy véletlennek köszönhető, hogy az említett könyv egyáltalán létrejött. Hogy is volt ez? Nagyon sokat köszönhetek Csizek Gabriella kurátornak, illetve Egri Orsolyának (akit sokan a 2005 és 2022 között üzemeltetett Tranzit Art Café vezetőjeként ismerhetnek – a szerk.). Orsi vitte el Bartha Miklós Svájcban élő gyűjtőt és galeristát 2019-ben a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett nagyszabású Fortepan-kiállításra, hogy megmutassa a tárlat részeként kiállított, körülbelül negyven évvel azelőtt készített egypéldányos albumomat, amelybe a nyolcvanas évek elején, Erdélyben fotózott képeimből készítettem egy válogatást – ezek a képek egyébként egy monitoron is peregtek. Jávor IstvánBartha Miklósnak – aki Erdélyhez érzelmileg erősen kötődik, és sok ottani tárgyat gyűjt – megtetszettek a fotók, és pár év múlva, amikor a bázeli galériájában egy nagyobb erdélyi tematikájú tárlatot rendezett, tőlem is kiállított tizenhat darabot, és azt mondta, hogy szeretné egyszer ezeket egy önálló kiállításon is bemutatni. Anyagi támogatást ajánlott fel a képek labormunkáihoz, a nyomtatásához, illetve a készülő katalógushoz. A katalógustervből pedig Csizek Gabriellának köszönhetően, akit a leendő, önálló bázeli kiállítás kurátorának kértem fel, végül egy komolyabb könyv lett, a fotók mellett vendégszövegekkel. És ő volt az, akivel együtt dolgoztam ezen a mostani kiállításon is.Ez az erdélyi anyag nálad, otthon pihent az elmúlt évtizedek alatt. Időnként azért lehetett látni belőle valamennyit, de az egykor létező szocializmus sajátos körülményei miatt kvázi konspirált helyszíneken és formában.Igen, vetítettem belőlük jótékony célú rendezvényeken magánlakásokon, és a Rajk-butikban is ki volt rakva pár spirálozott füzetecskében egy válogatás, hogy azok, akik fölmennek szamizdatokat venni, nézegethessék és ismerkedjenek azzal a világgal.Honnan eredt az erdélyi érdeklődésed? Akkoriban standfotósként dolgoztál játékfilmekben, és egy ellenzéki körben forgó budapesti életét élted…Jávor IstvánAz, hogy pont Erdély került az érdeklődésem középpontjába, konkrétan annak köszönhető, hogy Tamás Gáspár Miklós, aki akkor még nem élt Magyarországon, egy itteni látogatása alkalmával előadást tartott az egyik repülő egyetemen, ami akkoriban az én lakásomon volt. Tárgyszerűen, élvezetesen, ugyanakkor torokszorító módon mesélt arról, hogy milyen elképesztő viszonyok vannak a határon túl. Beszámolt az áruhiányról, az áramhiányról, arról, hogy sok szempontból mennyivel nehezebb életet élnek az ottaniak, mint mi. Ez 1980-ban volt. Utána úgy éreztem, hogy ezt meg kellene valahogy mutatni, mert leszámítva azokat, akik a rokonaik miatt jártak át, vagy népművészeti, népzenei vagy a táncház iránti érdeklődésük volt, egyáltalán nem volt jellemző a Romániába irányuló utazgatás. Azt gondoltam, hogy a hétköznapokat mutatnám meg, ami jellemző egy adott helyre, házra, lakásra vagy arra az emberre, akivel éppen találkozom. Filmgyári standfotósként dolgoztál például a Schiffer Pál rendezte Cséplő Gyuri című filmben is. Ennek a forgatásán készültek azok a színes diák is, amelyek méterszer méteres világítós dobozokban láthatóak most a FUGA földszinti terében. De „tiszta” street fotót, vagy szociófotóként is működő autonóm fotográfiát nemigen készítettél az erdélyi anyag előtt, ugye?Jávor IstvánAzért volt előzménye: korábban S. Nagy Katalin művészettörténész két olyan kutatásába is bekapcsolódtam, amelyek a hétköznapok esztétikájával és a közterekkel foglalkoztak. Nem áll tőlem távol, hogy észrevegyem az elébem kerülő helyzetben, ami groteszk vagy abszurd. Az első erdélyi látogatások egyikén találkoztál az akkor ott élő Kőrössi P. Józseffel, aki attól fogva fontos összekötő embered lett.Igen, az szintén egy szerencsés véletlen volt. Nagyváradon mutattak be minket egymásnak, és a későbbiekben sokszor utaztunk együtt, jól egymásra hangolódtunk. Jóska hallatlanul rugalmas volt, és bár én nehezen tudtam megfogalmazni, hogy fotósként mit is keresek, ő valahogy megérezte, hogy mire vagyok kíváncsi. Ráadásul összeismertetett az akkori erdélyi értelmiség legfontosabb alakjaival, írókkal, költőkkel, szobrásszal, irodalmárral, történésszel… Az újabb és újabb ismerősöknek fontos lett, hogy segítsenek ötletekkel, hogy hova kellene még elmennem. Végül elég nagy kört jártam be, egészen a történelmi Magyarország határáig. Fontos megjegyezni, hogy akkoriban még nem fordultak el az emberek egy fényképezőgép láttán, nem hivatkoztak személyiségi jogokra, nem zárkóztak el. Éppen ellenkezőleg, kissé hitetlenkedtek azon, hogy érdeklődöm a személyiségük, az életük iránt, és bizalmukba fogadtak. Öt éven át – 1980 és 1985 között – gyakran jártál oda fényképezni. Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, hogy kész vagy ezzel az anyaggal?Ezzel nem lehet igazán kész lenni. Egy idő múlva előfordult, hogy már fontosabb lett az, hogy azt a családot látogassam meg, amellyel korábban összebarátkoztam, és oda vigyek olyasmit, amire szükségük van; vagy hogy eltöltsek velük két-három napot. Sokan éltek iszonyú szegénységben, de tele szeretettel, és két-három találkozás után családtagként fogadtak. Szóval több év látogatás után ezek már fontosabbak lettek annál, mint amit még esetleg fényképezhetnék.Jávor IstvánHetvenöt éves is elmúltál, sok izgalmas és fontos dolog kötődik a nevedhez a Fekete Doboz elindításától kezdve az ellenzéki kerekasztal időszakában való forgatáson át több saját dokumentumfilm készítéséig. Arról nem is beszélve, hogy éveken át tanítottál is vizuális kultúrát. Ekkora méretű önálló fotókiállításod viszont talán még nem volt. Hol és milyen fotografikus munkáddal lehetett találkozni korábban? Korábban olyan anyagokat állítottam ki, amelyek részben standfotók voltak, részben pedig olyan képek, amelyek ugyan forgatások idején készültek, de nem okvetlenül az adott filmhez kötődtek, csak a helyszín volt azonos. A legelső, a Cséplő Gyuri című dokumentumfilm bemutatójára készült 1978-ban a Puskin mozi előcsarnokában. Vagy például a Dohány utcai, akkorra már bezárt Continental szállóban, illetve a vele közös épülettömbben korábban működő Hungária fürdő előterében Rajk Laci és Bachman Gábor javaslatára állítottam ki a Tiszta Amerika című film forgatása alatt New Yorkban készült fotóimat. Az egyik ilyen képből, amelyiken Lukáts Andor Brooklynban a folyóparton látható, még lemezborító is lett, igaz, ezt én csak utólag tudtam meg… A Ménesgazda forgatása idején készült képeimet az Uránia moziban, a zsidónegyedben készült fotókat pedig a felújítás előtt álló Rumbach-zsinagógában mutattam be. A standfotózás mint műfaj egyidőben a megélhetésedet szolgálta, sok éven át űzted. Tizenhat évig voltam a filmgyár standfotósa, és olyan elképesztő fotóművészek mellett dolgozhattam, mint például Markovics Ferenc, Domonkos Sándor, Inkey Tibor, B. Müller Magda…. És milyen fotográfiák! Például Markovics Ferinek azon a képén, amelyből a Szerelem című Makk Károly-film plakátja lett, Darvas Iván és Törőcsik Mari csukott szemmel, szuperközeliben ölelik egymást. Ez a jelenet így, ebben a formában benne van a filmben is, de nem pontosan úgy, mint ahogy a képen; hatásában egy világ választja el a kettőt egymástól. Attól, amit a fotós hozzátett, olyan ereje lett annak a képnek, hogy az leírhatatlan.Jávor IstvánMegvan az az – ugyan jóval régebbi, de – ikonikus kép, ami Karády Katalint mutatja profilból egy cigarettával? Ez az Inkey-kép a nemzeti kultúra része, nem csak egy standfotó! Egyébként az én mostani FUGA-beli kiállításommal egy időben látogatható a Felvétel! című kiállítás a Mai Manóban, érdemes megnézni. Az ott látható munkák épp arról szólnak, hogy mitől tud több lenni egy forgatáson készült kép, mint egy standfotó. Tőlem is látható ott két kép. Nem szeretted volna azt, hogy jobban számon tartson a szakma mint kiváló fotóst? Tulajdonképpen azután, hogy eszközt váltottam, vagyis mozgóképet rögzítő kamerát vettem a kezembe, én már nem annyira tekintettem magam igazán fotósnak. Valójában a Fekete Doboz elindulásától kezdődően én már megszűntem igazi fényképész lenni.Végezetül mutass kérlek pár olyan képet az erdélyi kiállításodban, amelyeket különösen szeretsz.Például ezt itt: néhány másodpercnyi eltéréssel ugyanaz a látvány van egy azonos keretbe foglalt három kis képen: ló húz egy háromkerekű szekeret az úton. A másik kedvencem az a zsinagógabeli rabbiportré ott a sarokban. Albis bácsi – aki meg ott a terem másik oldalán látható egy képen – vitt le a nagyváradi zsinagógába, ahol szintén készítettem pár képet péntek este. Számomra egyszerűen megrendítő, ahogy ezek a férfiak kitartanak, ahogy felveszik a legszebb ruhájukat aznap este, és lemennek a zsinagógába, pedig már nincsenek is meg tízen… (a hagyományos zsidó vallásgyakorlat szerint bizonyos imák és liturgikus elemek csak „minján”, vagyis tíz felnőtt zsidó jelenlétében mondhatók el – a szerk.)Jávor IstvánEz a kép meg az én kedvencem: egy kamerába mosolygó kisfiú az utcán, bokából előredőlve. Ez benne van a Fortepan Masters kiadványában is. Úgy került bele, hogy én nem is tudtam róla. Van a könyvből példányod? Nekem? Nincs.Nyitókép: Erdély, 1980–1985 Fotó: Jávor IstvánA hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét, és ajándékozz hvg360-előfizetést!