Amerikai postás gyerekekkel, 1910 körül – Fotó: Vintage Images / Getty ImagesÁllítsd be a Telexet megbízható forrásnak!Bő száz évvel ezelőtt az Egyesült Államokban egy nem kellően körültekintő szabályozás nyomán a szülők egyre-másra adták fel a gyerekeiket postai küldeményként. Olcsóbb volt így az utaztatás, mintha vonatjegyet vettek volna nekik.„Amikor egy 4,5 kilónál nehezebb babát 15 centért csomagként el lehet küldeni, úgy tűnik, elérkezett az ideje, hogy a gólya másik munkát keressen” – írta szarkasztikusan az Arizona Republican című lap 1913-ban, rámutatva a furcsa jelenségre.1913-ig az Egyesült Államok postaszolgálata, a US Postal Service (USPS) csak négy fontnál (1,8 kilogramm) kisebb csomagokat kézbesített, az annál nagyobbakat magáncégek szállították. A működését 1902-ben kezdő USPS tíz év elteltével bővíteni szerette volna a szolgáltatásait, és ehhez meg is kapta az engedélyt az Egyesült Államok kongresszusától. A csomagméret így először 11 fontra (5 kiló), majd később 20-ra (9 kiló), még később 70-re (31,75 kiló) emelkedett. A nagyobb csomagok szállítása 1913. január 1-től volt elérhető, amiről előzetesen az országos lapok is beszámoltak, közzétéve a díjszabást és a csomagposta térképét is.A szolgáltatást elsők között, nyilván marketingcélokat szolgálva, két politikus vette igénybe. A még hivatalban lévő elnök, William Howard Taft 58 gravírozott ezüstkanalat adott fel az USA államaiba és a fennhatósága alá tartozó területekre. A megválasztott elnök, Woodrow Wilson ötkilónyi almát küldetett. A csomagküldési szolgáltatás messzemenőkig beváltotta a hozzá fűzött reményeket, az első fél évben több mint hárommillió csomagot kézbesítettek. Az első csomagokban az élelmiszerektől kezdve a ruhákon át a frissen nyúzott bűzösborz-bőrig minden megtalálható volt. A jól kiépített hálózat és a kedvező díjszabás túlzásokhoz vezetett, egy utah-i város például az épülő bankjához az összes építőanyagot a postával szállíttatta ki. 15 ezer tégla 1500 külön csomagban érkezett. Erre a túlkapásra aztán reagált is a posta, elrendelte, hogy egy személy naponta nem adhat fel többet 90 kilónyi csomagnál.Az élelmes állampolgárok hamar rájöttek egy másik szabályozási hiányosságra, és személyszállítási szolgáltatást találtak a postában. Volt, aki némileg bátortalanul érdeklődött a postahivatalnál, hogy hogyan kell becsomagolni egy csecsemőt, ha fel akarják adni – amire az volt a válasz, hogy egy csecsemő se a tiltott, se a szállítható áruk listáján nincs, de eközben már a gyakorlat megadta a választ. Január közepén V. O. Lyttle már átvett és ki is kézbesített egy babát. Egy házaspár a csecsemőjét annak nagymamájához, Louis Beagle-höz küldette, körülbelül egy mérföldre az otthonuktól. A postás 15 centes portódíjat kért, és a gyerekcsomagot 50 dollárra biztosították.A The Square Phx kutatásai szerint nem a Beagle gyerek volt az egyetlen, aki elmondhatta magáról, hogy életében postai csomag is volt. 1913 és 1920 között 31 hasonló esetet azonosítottak, de valószínűleg ennél több volt. A gyerekszállítást 1924-ben betiltották ugyan, de a gyakorlat erre rácáfolt.„A hatéves Audray Lenore Christy csomagküldőn érkezett Phoenixbe Los Angelesből. Élvezte az utat, de nem tetszettek neki »azok a csúnya címkék (azaz a postabélyegek) a ruháján és a pulóverén«” – írta az arizonai The Coconino Sun 1919-ben.Volt olyan baba, akit szülei egy orvoshoz postáztattak, hogy kezelje, de az is előfordult, hogy valaki két babát adott fel, akiket aztán a postás egy szintén postázandó falábbal védett meg egy rájuk támadó pumától. Arra is volt példa, hogy egy nő Washington államban adott fel egy gyereket, hogy vigyék el Kaliforniába, a baba állítólagos apjához. A férfi persze tagadta, hogy ismerte volna a nőt.Elsőre őrültségnek tűnik, hogy gyerekeket csak úgy feladnak postán, mert a kézbesítő maga is lehetett elvetemült alak, és útközben is leselkedtek azért veszélyek rájuk. A legtöbb gyerekfeladás viszont általában csak néhány mérföldes távolságokra történt, és jobbára a helyi közösségben jól ismert, megbízhatónak tartott postások szállították őket. Nagyobb távolságokat is áthidaltak a gyerekküldeményekkel, egy észak-dakotai postamesternő például 130 kilométerre postáztatta a fiát, egy másik, Washington állambeli postás is 100 kilométert utaztatta kisgyerekét a rokonokhoz a csomagszállítóval. Ezek a szülők legtöbbször azért választották a postát, mert nem volt megfelelő közlekedési eszközük. A USPS szállított gyalog, lovas kocsin, teherautókkal és vasúton is.A posta másik nagy előnye az olcsósága volt, míg Los Angeles és Phoenix között az oda-vissza vonatjegy körülbelül 25 dollárba került volna, addig ezt az utat körülbelül egy-két dollárból meg lehetett tenni a postajárművekkel. A kutatások alapján úgy tűnik, hogy nem volt egységes díjszabás, mert egy több mint 1100 kilométerre elvitt hatéves kislányért csak 15 centet kértek, míg a vasúti jegyéért valószínűleg 15-35 dollárt kértek volna. Arra is akadt példa, hogy valakit ingyen szállítottak el néhány mérföldre.Az ötéves May Piersorffot a szülők a nagymamájához postáztatták, miután rájöttek, hogy így olcsóbb, mint a vonatjegy. Az 53 centes postabélyeget a gyerek kabátjára erősítették, és így utazott a postavagonban a célállomásig, ahol az ügyeletes postai tisztviselő vette át, és vitte ki a nagymamához.1920-ban aztán egy újabb rendelettel véget vetettek a gyerekpostázásnak, azzal az indoklással, hogy nem lehetett őket „olyan ártalmatlan élő állatoknak minősíteni, amelyeknek nincs szükségük élelemre vagy vízre”. A postától még ezután sem szakadtak el teljesen a kisgyerekesek, gyakran jártak oda lemérni a gyerekeiket a postamérlegen, hogy nyomon kövessék a fejlődésüket.