Kialakul – ez Lőrincz Rita édesapjának szavajárása minden nehéz helyzetben, és ez lett a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatában játszó színésznő egyéni előadásának címe is. Az önéletrajzi előadásban az 1983-ban egy kis romániai magyar faluban, Bardócon született színésznő beszél boldog, de kívülről mégis nehéznek tűnő, alkoholizmustól, szülői konfliktusoktól terhelt gyerekkoráról, útkereséséről, színésszé válásáról, arról, hogyan játszott Bodó Viktor előadásában. Ugyanakkor a Purosz Leonidasz által színdarabbá írt szöveg arról is nagyon őszintén beszél, milyen hatással van a nőkre egy-egy narcisztikus férfival való kapcsolat, hogyan hat az önértékelésre egy-egy régen hallott mondat, hogyan erősíthet erre rá, ha hasonló mondatok a párkapcsolatban is elhangzanak, és hogyan állhat talpra mindezek után egy nő. A nagyszerű előadás, a Kialakul a kisvárdai fesztiválon június 28-án látható, mindkétszer a színház másik, hasonlóan izgalmas egyéni előadásával, a Szakadással, amelyben Lajter Márkó Ernesztó beszél az életéről.Lőrincz Ritával közvetlenül a Kialakul második előadása után ültünk le beszélgetni Temesváron a TESZT fesztiválon. Interjú.Lőrincz Rita és Purosz Leonidasz a Kialakul című előadás utáni szakmai beszélgetésenBeliczay LászlóMilyen volt a gyerekkora Bardócon, egy romániai, jelentős magyar többségű kis faluban?Teljesen magyar falu volt: volt egy román rendőr és egy román tanárnő, de mind a ketten megtanultak magyarul. Ugyanazt csináltam, mint más falusi gyerekek: patakra jártam, zsíros kenyeret ettem, a barátnőimmel babáztam, homokoztam. Akkor még nem volt internet, egészen hagyományos gyerekkorom volt, és ez nagyon jó, mert így mindkét világba belecsúsztam: azt is megéltem, amit a mai gyerekek már nem. Szép, békés, elszigetelt gyerekkorom volt attól függetlenül, hogy voltak benne törések. De ez annyira normális volt otthon, falun! A falu nyolcvan százaléka így nőtt fel, nem volt furcsa, hogy apuka iszik és anyuka falaz neki. Gyerekként nem éltem meg ezt olyan traumatikusan, mert nem fogtam fel úgy, mint felnőttként.Mikor szembesült először azzal, hogy egy kisebbség tagja?Azt hiszem, Sepsiszentgyörgyön, ami olyan ötven kilométerre volt tőlünk. Talán tizennégy éves voltam, kézilabdáztam, kapus voltam. Senki nem kísért el minket Szentgyörgyre, a meccsre az edzőkön kívül: a lelátón csak románok ültek. Furcsa érzés volt, hogy nem is értem, mit kiabálnak – feltételeztem, hogy nem jót, főleg, mert nem is nagyon jól védtem: annyira rástresszeltem, hogy minden labda bement. Ott szakadt meg a kézilabda-karrierem. Az is megszégyenülés volt, hogy megbuktam kapusként, de azt is éreztem, hogy kicsit kimozdulva már minden nagyon más, itt már nem értem, hogy mit mondanak, nem értem, mi történik körülöttem. Bementem egy üzletbe, és befeszültem, hogy nem tudom, értik-e, hogy akarok venni egy csokis kiflit, vagy nem értik. Tizennégy évig annyira természetes volt, hogy a rendőrig és a romántanárnőig bezárólag mindenki magyarul beszél! Ráadásul nálunk sajnos volt egy olyan hozzáállás – szerintem még mindig így van –, hogy „nem is kell tudni románul!”Nemzetiségi dacból?Székely csökönyösségből. Egyszer egy interjúban meg is kérdezték tőlem, hogy mit üzenek az otthoniaknak. Azt mondtam: tanuljanak meg románul! Olyan nagyon rossz, amikor ezt későn, felnőttként kell meglépd. Borzasztó. Ne hallgassanak arra, hogy ez nem fontos – de igen, fontos!Lőrincz Rita Az ember tragédiája című előadásban Éva szerepében (rendezte: Silviu Purcărete, 2020)Beliczay László