A macskánk elnyújtózhat a kanapén, az ágyon, a szőnyegen, a virágtartóban vagy a küszöbön is. Bárhol lehet, de egyszerre nem feküdhet két helyen. És nem is gondolhatjuk azt, hogy az ágyon és a szőnyegen is fekszik ugyanabban az időben. Ez a meglátás még Arisztotelésztől származik, ez az emberi tudás szerveződésének egyik alapelve, a koherencia: nem gondolhatunk egyszerre két egymásnak ellentmondó dolgot. Ez az alapja annak is, hogy ha valamiféle inkoherenciát tapasztalunk, például bejön egy új információ, ami sehogy sem illik az addigi világunkba, akkor képesek vagyunk az új információt úgy integrálni, hogy a tudásunk koherens egészként épüljön fel, és ne legyen nagyon sok az inkoherencia. Vagyis az új információval megtapasztalt kognitív disszonanciát redukálni tudjuk.
Vajon az egészen kicsi babák és kisgyermekek képesek erre? Megértik és elvárják, hogy mások tudása koherensen szerveződjön? Sőt, ne csak a tudása, hanem a cselekedetei és a kommunikációja is? Tudja egy baba, hogy az információ hogyan szerveződik, vannak elvek, amiket a tudás és az információ szerveződésekor figyelembe veszünk? Értik-e, hogy a tudás, mint olyan, nemcsak az én tudásom, hanem minden tudásnak valahogy koherensen kell felépülnie?
