Kijev belvárosában álltam, és úgy éreztem magam, mint aki egy alternatív univerzumban ragadt. Egyik oldalamon hömpölygött a nagyváros délutáni forgalma: egy csapat fiatal fiú csattogott gördeszkákkal, elegáns nő sietett a metró felé, hátizsákos férfi ugrott be a lehúzódó autóba. A sarkon pedig gyümölcsöt és virágot árultak kartondobozokból a kendős asszonyok. Átlagos kijevi délután. És mintha csak én láttam volna az utca fölé tornyosuló fekete monstrumot: a kiégett, négyemeletes áruházat, amelynek sötét mélyéből az elszenesedett áruk szaga szivárgott a talajszintre. Mintha mindenkinek természetes lett volna, hogy a rommal szemben olyan kuszán állnak az egykori piac bódéi, mint amikor nagyon nem jött be a dzsenga. Pedig a feketéllő romok nyilvánvalóan nem az én lázálmom elemei voltak. Az újságok tele voltak a május végi brutális pusztítás híreivel. Vlagyimir Putyin orosz elnök az ukrán dróntámadásokra hivatkozva indította el a négyéves háború egyik legmasszívabb csapáshullámát: 600 drónt és 90 rakétát lőtt ki Ukrajnára. A rakéták közt volt néhány Oresnyik nevű közepes hatótávolságú hiperszonikus rakéta is, ami jelzésértékkel is bír, mivel a diktátor nukleáris töltettel is felszerelheti azokat. A csapások jó részét a fővárosra irányították, így csak Kijevben meghalt két polgár, és megsebesült további nyolcvan. Összedőlt harminc lakóépület, kiégett a már említett pláza, a piac, és egy irodaház. Megsérült az Ukrán Nemzeti Múzeum az ott látható műtárgyakkal együtt, továbbá az Operaház, egy stadion, és a Csernobil múzeum is. Légitámadás utánFöldes AndrásÉs mégis. Bár a rakétatámadás helyszíne nagyjából olyan pozícióban van, mint a Blaha Lujza tér Budapesten, az emberek látszólag ügyet sem vetettek a támadás nyilvánvaló nyomaira. Fokozom. Annyira nem volt téma az egész, hogy az épület körül kordonok sem voltak. Simán besétálhattam a pláza sötét barlangként tátongó tereibe, ahol felismerhetetlenné égett termékek sorakoztak a polcokon, és baljósan lengtek a mozgólépcső elemei. A tető is nyikorgott, így jobbnak láttam gyorsan visszatérni az utcára. Hogy lehet így élni? ZavartalanulA ház előtt gubbasztó, kiégett autók mellett egy férfi kísérte bicikliző kisfiát, és nem tudtam tovább türtőztetni a kíváncsiságomat: nem riasztja őket a romok látványa? Hogy lehet élni egy ilyen, a civileket is célzó háború közepette?„Megszoktuk” – vonta meg a vállát a késő harmincas férfi, akit ápolt favágószakálla és laza pulóvere alapján egy reklámügynökségi vezetőnek tippeltem. „A kisfia sem fél itt a romoknál?” – kérdeztem kissé alaptalanul, a szőke srác ugyanis inkább a biciklijére koncentrált. Kérdezd meg tőle, mosolyodott el az apa, majd lefordította a kérdésem. Mintha azt kérdeztem volna a gyerektől, hogy nem furcsák-e a házak egy városban. A kisfiú a kiégett áruházra nézett, aztán a mellettünk álló, félig olvadt autókra, majd valami versikét kezdett szavalni. Az apa hiába feszegette a témát. „Kik csinálták ezt?” – tette fel a kérdést, amire a gyerek azt mondta, „a ruszkik, a rossz emberek”. Kiégett autók KijevbenFöldes AndrásTovábbi kérdésekre pedig még azt tette hozzá, hogy „a rossz emberek elveszik a földünket”. A békéből érkező tudósító hiába próbált olyan válaszokat kicsikarni, amik számunkra értelmezhetőek lettek volna egy ilyen helyzetben. Hallotta ő is a támadást? – kérdeztem, amire az apa megvonta a vállát: „Itt lakunk a közelben, nagyon hangos volt. Hallottad te is?” – fordult a fiához, aki zavartan forgatta a fején a pókemberes baseballsapkát. Csak biccentett, mint akit az ismeretlen bácsi a leckéjével nyaggat. „Hallotta. Le is mentünk az óvóhelyre” – mondta az apuka. „Mindig lemennek?” – maradtam kitartó, de hiába. „A legtöbbször nem, de most erős volt a támadás” – zárta le a témát a férfi.A kissé apatikus válaszolgatásból csak az mozdította ki a gyereket, amikor a megsemmisült piacról kérdeztem. „Itt vettük télen a karácsonyfát – fordította az apja. – Most amiatt aggódik, hogy idén már nem lesz karácsonyfánk. De mondtam neki, hogy majd máshol veszünk” – nevetett, miközben a kisfia már felszállt a biciklire, és billegve elindult a romok mellett. McDonald's kilátássalA bizarrsági mutató csak tovább emelkedett, ahogy körbejártam az épületet. A túloldalon egy szerencsés módon sértetlen McDonald'sba botlottam, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a feketéllő emeletekre. Az ablak melletti asztaloknál ülők ügyet sem vetettek a káoszra. A legtöbben a mobiljaikba mélyedve majszolták a hamburgereket. „Nem zavarja az ebédet a látvány?” – fordultam az ablaknál ülő nőhöz.