Az országban valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki Szűcs Krisztián életével és munkásságával kapcsolatban először is a gombfocihoz fűződő viszonyra kíváncsi, de mivel pont én beszélgetek veled, rákérdezek. Már csak azért is, mert a könyvben így definiálod magad: „Szűcs Krisztián – zenész, férfi, apuka, férj, gombfocizni és főzni szeretni és tudó ember.”
Ideje volt már, hogy rákérdezzen valaki. Hát, igen, a gombfoci-ügy a mai napig kísért. Kedves barátaimmal régebben kitaláltuk az Izomfoci-bajnokságot, ami sajnos a Covid óta kimaradt, úgyhogy most, hogy így szóba került, újra fel kellene éleszteni. Hat–hétéves koromban láttam valakinél először a játékot, akkoriban elég sokan gombfociztak, és aztán nekem is meglett az első két csapatom: egy Fradi meg egy Dózsa.
Furcsa páros.
Igen, de még most is megvan, bár a fele le van törve. Én nem voltam akkora spíler, nem volt kétszáz csapatom, csak olyan húsz. Gombfociztunk a haverokkal; az unokaöcsémmel komplett vb-ket játszottunk le, de legtöbbször egyedül játszottam magam ellen. Ilyenkor sokszor óriási erkölcsi dilemmák előtt álltam:
mondjuk épp egy Portugália-Franciaország meccs zajlik, 2-1 az állás, a franciák gólhelyzetbe kerülnek, de én nem szeretném, hogy kiegyenlítsenek. Ilyenkor jön a belső vívódás, mi vezesse a körmöt…, és véletlenül mellé ment a lövés.
