Most azt kell megtanulnunk, hogy a haza nem a kormány, a haza mi vagyunk. Tudunk úgy beszélni róla, hogy nem minden mondat végén valaki vezetékneve áll? A rend nem ott kezdődik, hogy mindenkit szeretünk, aki a „mi oldalunkon” áll, hanem ott, hogy megtanuljuk megismerni magunkat meg egymást.
Többé nem nekünk kell számontartanunk az elmúlt tizenhat év bűnlajstromát, mert vannak, akik megteszik helyettünk. A kollektív traumák végre nem veszik el a jövő időt, és lehet mást is tervezni, nem csak a menekülési útvonalakat. Végre gondolhatunk másra. De mire is? A seb a szánkban már elkezdhetett volna begyógyulni, ha nem piszkálnánk a nyelvünkkel. Seb nélkül viszont már sok minden nem lesz indokolt, a fájdalomcsillapító sem. A napi adag szembenézetés, elszámoltatás után mámorosan fordul be a szobába aludni a politikai junkie. Álmában rémhírek és férgek között élt, de a fogolytábor hazaindult, és megvolt még az az otthon. Az Országház felett repkedő keselyűk galambokká változtak, mire hirtelen lőn világosság. Egy szeráf azt mondta, hogy az Országgyűlés terme a szereteté lesz, az Igazság kitagadta az utolsó bűnöst, majd gyolcsot tekert vérző sebeire. Ezután kisgyerekek énekeltek. Orbán Anitától azt kérdezte egy újságíró, büszke-e arra, hogy kevesebb férfi ül a parlamentben. Itt jött rá, hogy álmodik. A fölébredés elviselhetetlen szenvedéseket okoz; és a szenvedések soká tartanak– a súlyos ópiumfüggő Csáth Géza tudta a legjobban, hogy meg kell fizetni érte.
