Dore Strauch és Friedrich Ritter gyümölcsöt szed egy fáról a Floreana-szigeten – Fotó: Allan Hancock / USC Libraries Special Collections / Zeitgeist Films„Modern Ádám és Éva”, „Őrült császárnő a csendes-óceáni édenkertben” – ilyen címekkel számolt be a korabeli sajtó Friedrich Ritter német orvos és társai utópisztikus kalandjáról, ami végül tragikus véget ért, eltűnésekhez és titokzatos halálesetekhez vezetett.1929-ben beütött a nagy gazdasági világválság, ami a szélsőségek megerősödésének és Adolf Hitler felemelkedésének is megágyazott Németországban. Ugyanebben az évben Ritter és barátnője, Dore Strauch a galápagosi, addig lakatlan Floreana-szigetre költözött – hátrahagyva házastársaikat és a világot. Az Atlantic által később publikált, 1929. júliusi értekezésében Ritter azt írta, már gyerekként is sok időt töltött a természetben: oda menekült a világban tapasztalt szigorú és értelmetlen szabályok elől.„A szervezett társadalom számomra hatalmas, személytelen szörnyetegnek tűnt, ami egyre új láncokat kovácsol, hogy gúzsba kösse tagjai szabad fejlődését. Láttam, hogy a világ őrülten hajszolja az élet mulandó és értéktelen dolgait. A civilizált ember pénzért dolgozik, és munkája ritkán kapja meg a jelentőségének vagy hasznosságának megfelelő ellentételezést; éppen ellenkezőleg, a legfeleslegesebb és legfényűzőbb pozíciók általában a legjövedelmezőbbek. Ösztönösen lázadtam az ellen, hogy saját életemet ehhez a mások által kialakított sablonhoz kell igazítanom” – írta Ritter.Azt állította, hogy a kísérlet nem impulzív, hanem húsz évig érlelődő döntés volt, 43 évesen érezte azt, hogy eljött a pillanat. Strauch korábban a nála jóval idősebb Ritter páciense volt, és tanítójaként tekintett a férfira – a szklerózis multiplextől legyengült nőt betegsége sem akadályozta meg, hogy csatlakozzon hozzá. Az első világháborúban szolgált, azóta PTSD-től szenvedő, Nietzschét lelkesen tanulmányozó férfinak az volt a célja, hogy új, utópisztikus világrendet hozzon létre az emberiségnek, ezt pedig egy óriási filozófiai műben akarta összefoglalni – a trópusokon töltött napok jelentős részét is igyekezett írásra fordítani.„Saját szabad akaratunkból és döntésünkből mentünk száműzetésbe, hogy a távoli Csendes-óceánon fekvő, szinte lakatlan sziget magányában keressük a függetlenséget, a lelki békét, a lehetőséget, hogy teljes mértékben fejlesszük gondolkodási képességeinket, amiket a modern élet bonyolultsága megtagad az embertől” – írta Ritter.A keményen dolgozó Ádám és Éva„Nehéz lenne a világ bármely más részén olyan szigetet találni, ami a trópusokon fekszik, és ennyire terméketlen és alkalmatlan az élet fenntartására” – idézte Charles Darwin Galápagos-szigetekről szóló szövegét Ritter. Azt írta, pont a mostoha körülmények miatt választották a szigetcsoport egyik legkisebb szigetét új lakhelyüknek, hiszen a világ elől menekültek. „Nem lett volna jó, ha a telepünk annyira vonzóvá válik, hogy a világ tömegesen özönlik hozzánk.”Fotó: Ullstein Bild Dtl. / Getty ImagesCsak a legfontosabbakat hozták magukkal, néhány ruhájukon kívül a felszerelésük a főzőedényektől a lőfegyvereken és filozófiai könyveken át egy kis állatállományig terjedt – utóbbi egy láda csirkéből és két macskából állt. A terv az volt, hogy idővel saját házat építenek majd a szigeten, addig a helyi barlangokban húzták meg magukat, a Németországból hozott magokkal pedig kertet alakítottak ki a dzsungelben. Fogorvos híján és a fogászati problémák megelőzése érdekében Ritter az utazás előkészületeként az összes fogát is kihúzta, és egy rozsdamentes acél fogsorral pótolta őket.A forróság miatt a páros eleinte meztelenül élte a mindennapokat – kivéve a magas szárú csizmáikat, amiket a sziklás talaj és a szúrós tövisbokrok miatt kellett hordaniuk. „Az első néhány napban biztosan furcsa látványt nyújtottunk, ha látott volna más emberi szempár: a nap által vörösre égett testünkkel olyanok voltunk, mint a keményen dolgozó Ádám és Éva – csizmában” – írta Ritter.Strauch 1931-as beszámolója szerint azonban a kettejük viszonya nem volt zökkenőmentes, és a floreanai élet sem sikeredett olyan békésre, mint amilyennek képzelte. Ritter folyamatosan kritizálta őt, és nem kapta meg azt a szeretetet sem, amire vágyott – egyre magányosabb lett, menekülésképpen pedig egyre több időt töltött az állatokkal.A betolakodókA sziget nyugati partján fekvő öbölben időről időre kikötött egy-egy hajó – Ritteréknek sokáig ez volt az egyetlen kapcsolatuk a civilizációval, a leveleiket is így tudták hazaküldeni. Ezekből a levelekből értesült a sajtó is az utópisztikus kísérletről, és a száműzetésbe vonult páros felháborodására egyre több cikk jelent meg „a modern Ádám és Éváról”.A cikkek hatására többen arra jutottak, hogy követik Ritterék példáját, és hátat fordítanak az egyre nyomasztóbb politikai fejleményeknek. Először a Wittmer család érkezett meg a szigetre. Heinz Wittmer Konrad Adenauer akkori kölni polgármester, későbbi német kancellár mellett dolgozott. Tinédzser fia egészsége és az egyre romló gazdasági helyzet miatt aggódva 1932-ben rábeszélte terhes feleségét, hogy költözzenek ők is a galápagosi szigetre. A házaspár visszaemlékezései alapján megérkezésükkor mindketten csalódtak: nem olyan volt az édenkert, amilyenre számítottak, sokkal küzdelmesebb napokat vetített eléjük.A Wittmer család a szigeten – Fotó: Allan Hancock / USC Libraries Special Collections / Zeitgeist FilmsRáadásul Ritterék sem voltak kifejezetten jószomszéd-alapanyagok, sőt: betolakodóként tekintettek az új érkezőkre. Ez részben azért is lehetett, mert ahogy Ritter írásában többször hangsúlyozta, a kicsi sziget szűkös erőforrásai miatt kettejükre is éppen hogy sikerült elég élelmet találni. Dore Strauch később azt írta, kiábrándító volt a találkozás, a házaspárt mindennaposnak, felületesnek írta le. „Egyértelmű volt, hogy egyikük sem osztja a mi spirituális céljainkat” – írta.Mint kiderült, Wittmerék direkt Ritter doktor miatt választották éppen Floreanát, mondván, jól jön, ha egy orvos kéznél van a pár hónapon belül bekövetkező szülésnél. Ritter felháborodott ezen, és kerek perec kijelentette, hogy maga mögött hagyta orvosi múltját, nem azért jött a szigetre, hogy ott is praktizáljon. Ki is tartott emellett – egészen a szülés napjáig, amikor egyértelművé vált, hogy a nő belehal a komplikációkba, ha Ritter nem avatkozik be. Margret Wittmer végül a sziget egyik barlangjában szülte meg második fiát: Rolf Wittmer volt az első ember, aki Floreana-szigeten született.A feszültség még tovább fokozódott, amikor megjelent a szigeten az osztrák származású Antonia Wagner von Wehrborn Bosquet bárónő, méghozzá két német szeretője, Rudolf Lorenz és Robert Philippson kíséretében. Az elszigetelődésre vágyó Ritterék rosszallását tetézte, hogy a bárónő azzal az egyértelmű céllal érkezett a szigetre, hogy luxusszállodát épít oda: egy helyi Miamit, gazdag amerikai turistáknak. Az első pillanattól kezdve Floreana császárnőjének tekintette magát, egyértelműen éreztetve a többiekkel, hogy felettük áll – felsőbbrendűségével, harsány stílusával és meghökkentő életmódjával a bárónőnek sikerült seperc alatt megutáltatnia magát gyakorlatilag az összes szomszédjával. Érkezésük még több témát adott a sajtónak: a korabeli lapok előszeretettel cikkeztek Floreana „őrült császárnőjéről”, aki fegyverekkel tartja kezében a hatalmat a trópusi szigeten.A bárónő gyakorlatilag egy emberrel tudta megkedveltetni magát: a szigeten időről időre felbukkanó George Hancockkal. Az egyébként részben magyar származású amerikai olajmágnás különböző oceanográfiai kutatásokhoz ajánlotta fel a hajóját, így talált rá a furcsa kolóniára is. Hancock – aki a szállodaépítési tervei miatt is kulcsfontosságú lehetett a bárónőnek – később egy rövid kalózfilmet is forgatott a szigeten The Empress of Floreana (vagyis Floreana császárnője) címmel – a címszerepet pedig ki más játszotta volna, mint maga a bárónő. A többi szigetlakó szemében mindez csak rontott a renoméján, és egyre többször merült fel: valahogy meg kell állítani a hatalmaskodó bárónőt. A nő ráadásul egyre leplezetlenebbül, gyakorlatilag rabszolgaként használta és rendszeresen megverte egyik szeretőjét, Rudolf Lorenzet. A férfi egy idő után Wittmeréknél talált menedéket.Fotó: Waldo Schmidt / USC Libraries Special Collections / Zeitgeist FilmsMintha Agatha Christie írta volna1934 februárjától brutális szárazság érte el a szigetet: több hónapig semmi csapadék nem esett, megtizedelve Floreana élővilágát és próbára téve az ott lakókat. Ilyen körülmények között a szigetlakók között is tetőfokára hágott a feszültség, ráadásul Hancock és az odalátogató kutatók is elmaradtak, ami még kilátástalanabbá tette a helyzetet – különösen a bárónőnek.Strauch visszaemlékezése szerint egy nap éles kiáltást hallottak: másnap Lorenz jelent meg a hírrel, hogy a bárónő, megelégelve a helyzetet, másik szeretőjével elhajózott Tahitire. A történet két okból is gyanús volt: egyrészt azokban a napokban egy hajót sem láttak kikötni a szigeten. Másrészt Von Wagner Bosquet birodalma gyakorlatilag érintetlen állapotban maradt utánuk, tele olyan személyes tárggyal, amit valószínűtlen lett volna, hogy a bárónő nem visz magával.Strauch meg volt győződve róla, hogy meggyilkolták őket. A legvalószínűbb gyanúsított Lorenz volt, de egyesek szerint Ritter is benne lehetett az ügyben, míg Strauch Margret Wittmerre is mutogatott. A bárónőt és Robert Philippsont többé senki sem látta, a holttestüket azóta sem találták meg, és máig nem lehet tudni, pontosan mi történt velük.A rejtélyes eltűnések után Lorenz egyre eltökéltebb lett, hogy visszatérjen Németországba – végül Ritter segített elintézni neki, hogy felvegye egy hajó. Helyiek visszaemlékezése szerint Santa Cruz partjainál azonban sietve átszállt egy másik, San Cristóbal felé tartó hajóra, abban a reményben, hogy onnan gyorsabban elér a kontinensre. Mint később kiderült, ez lett a veszte: a hajó nyom nélkül eltűnt, Lorenz holttestét pedig hónapokkal később, Marchena szigetén találták meg. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a hajó nem is érte el San Cristóbalt, a hullámok Marchena szigetére sodorták, ahol a legénység, köztük Lorenz is szomjan halt.És itt még nincs vége: 1934 végén ugyanis maga Ritter is meghalt, szintén rejtélyes körülmények között. Strauch állítása szerint az egyébként szigorúan vegetáriánus férfi azután halt meg, hogy a romlott csirkéből evett, amit közösen készítettek el – állítólag azért kényszerültek erre, mert addigra a szeszélyes időjárási körülmények miatt minden ételük elfogyott. Ez a történet azért is furcsa, mert a húsból elvileg Strauch is evett, neki viszont látszólag semmi baja nem lett. Margret Wittmer később azt írta, Strauch csak órákkal később szólt nekik, hogy a férfi rosszul lett: a nő visszaemlékezése szerint Ritternek erős fájdalmai voltak, de így is erőt vett magán, hogy leírja utolsó mondatát, amit szerinte Strauchnak címzett, és úgy szólt: „Megátkozlak az utolsó leheletemmel.” Strauch egyébként egészen máshogy számolt be Ritter utolsó óráiról: szerinte a férfi azt kérte, olvasson neki Nietzschétől, majd hajnalban meghalt.Az, hogy ki mondott igazat, máig rejtély. Friedrich Rittert a szigeten temették el, Dore Strauch pedig 1934 decemberében elhagyta Floreanát. Visszatért Németországba, ahol megpróbálta kiadni Ritter filozófiai értekezéseit – sikertelenül. A következő évben kiadta a szigeten történtekről szóló saját könyvét, majd 1943-ban, Berlinben halt meg a szklerózis multiplex szövődményeiben.Végül csak Wittmerék maradtak a szigeten: leszármazottaik máig egy kis szállodát üzemeltetnek Floreanán, Margret Wittmer pedig 1959-ben adta ki Floreana című könyvét. A történetet Abbott Kahler amerikai non-fiction szerző is feldolgozta: a Feldúlt éden – Igaz történet szexről, gyilkosságról és egy utópiáról a második világháború hajnalán című könyv idén áprilisban magyarul is megjelenik a Park Kiadó gondozásában.A Galápagos-ügy egyébként több filmet is ihletett: a 2010-es évek elején The Galapagos Affair: Satan Came to Eden címen készült dokumentumfilm Ritterék sztorijáról, 2024-ben pedig a kétszeres Oscar-díjas Ron Howard filmesítette meg Éden címmel, Jude Law, Vanessa Kirby, Sydney Sweeney és Daniel Brühl főszereplésével.(Források: BBC, New York Times, The Atlantic, The Galapagos Affair: Satan Came to Eden)