A tengeri szörnyek felkeltik képzeletünket és megdermesztik a vérünket, amióta csak az emberiség tengerre szállt. A Kr. e. 1200-ra datálható babiloni eposz, az Enūma Eliš szerint a világot két félelmetes szörny teremtette, a földalatti édesvizek megtestesítője, Apszu és a tengereké, Tiamat. Az álmainkat és rémálmainkat benépesítő számos mitikus tengeri szörnyhöz hasonlóan Apszu és Tiamat is rávilágít arra, hogy a babilóniak miként látták a világot, hogyan vetítették ki, ábrázolták és kezelték e képzeletbeli teremtmények segítségével a természettel kapcsolatos félelmeiket.
Több mint ezer évvel később, a Kr. u. 77 körül született Naturalis Historia című, legrégibb fennmaradt természettudományos műben a római idősebb Plinius azt állítja, hogy a tengerben található legnagyobb állatok „nagyobb méretűek, mint bármely szárazföldi állat”, „a víz miatt, mivel túl sok nedvességhez jutnak hozzá”.
A kraken csápjai
Az egyik ilyen óriási teremtmény az északi mitológiában és folklórban gyökerező kraken. Erik Pontoppidan dán püspök az 1752–1753-as őstudományos művében, a Norvégia természethistóriájában azt írta, hogy a „Kraken, kraxen, vagy, ahogy másutt nevezik, a krabben” sziget méretű teremtmény, „kerek, lapos, tele van karokkal és nyúlványokkal”. Alfred Tennysont annyira lenyűgözte a mélytengeri szörny Pontoppidan általi ábrázolása, hogy 1830-ban írt egy költeményt a tiszteletére A kraken címmel, Tandori Dezső fordításában:
